Már abbahagyhatok egy könyvet, ha unom...

– Melyek voltak a meghatározó olvasmányélményei?

– Én igazából Az egri csillagokon tanultam meg olvasni – felelte Komáromi Gabriella irodalomtörténész. – Illusztráció nélküli, rózsaszínű, aranyozott Dante-kiadás volt, nem ifjúsági. Senki se ajánlgatta. Egy járványos betegség miatt hetekig nem mehettem iskolába. Akkoriban ilyenkor piros cédula került a lakás ajtajára, még a leckét se jött senki megmutatni. Micsoda nyereség volt ez a betegség! Kiolvastam Az egri csillagokat. Mire tízéves lettem, már harmadszor. Más ember lennék e nélkül a könyv nélkül. Másképp lennék magyar. Mi minden tetszhet egy gyereknek! Negyedik osztályos koromban testvéreimmel valósággal belehabarodtunk A nagyidai cigányokba. Elég volt néhány sort idézni, és kitört a nevetés. Arany humoros rajzai jobban tetszettek bármely illusztrációnál. Hogy a történet mélyéből nem értettünk semmit? Sebaj. Nincsenek túl korai olvasmányok, abbahagyja a gyerek, ha valami nem kell. Tizennégy voltam, amikor egyik rokonunk, egy borostás dunai hajós, aki kocsmázott, kártyázott, lóversenyezett, de szenvedélyesen olvasott, kezembe adta a Háború és békét. Éjjel-nappal olvastam, de csak azt, ami Natasáról szólt. Megunhatatlan könyvem máig. S ma is hiszem, hogy az Anna Kareninánál nincs szebb könyv a világon. Amikor 16 évesek lettünk, osztályszinten az Elfújta a szél volt a kedvenc. Nem ártott meg, olvastuk még a pad alatt is. Hogy mivé lett mára az olvasáskultúra? Legyünk józanok! Megtörtént a szabadidő újrafelosztása. Vannak vesztesei. De ki mondana le a filmről, televízióról? Ki hajítaná a sutba a számítógépét? Senki. Én sem. Hadd áruljam el, hogy a nyár végén mindig végig szoktam gondolni, mi volt a legnagyobb olvasmányélményem. Tavaly nyáron az orosz Jevgenyij Vodolazkin Laurosz című könyve kiütéssel győzött. Ilyet ritkán írnak.

– A magyar széppróza napjának alkalmából hogyan látja szépprózánk mai helyzetét?

– Szinte lehetetlen a még zajló időt átlátni. Néhány mondatban a kérdés tudós kutatója vagy megszállott kritikusa se válaszolna rá. Egyik se vagyok. És mekkorákat lehet tévedni! Milyen keveset érhetnek utólag a díjak, de jelen időben mégiscsak fontosak. 2016 márciusának idusán a betege lettem annak, hogy nem Esterházy Péter kapta a Kossuth-nagydíjat. Az alvajárók biztonságával éreztem, hogy ő a legnagyobb élő írónk, s azt is, hogy már nem sokáig. Csak olvasóként viszonyulok a magyar széppróza egészéhez. Szabad vagyok. Már abbahagyhatok egy könyvet, ha unom. Már beismerem, ha egy könyvnek nem vagyok a címzettje. Ettől még lehet értékes a mű, tehetséges az író, csak valahogy nem az enyém. Ahhoz, hogy Szabó Magdától élvezzem A pillanat című regényt, újra kéne olvasni Vergiliust. Túl régen voltak már a latinórák. Ettől még a szerzőt nagy írónak tartom. A 100. születésnapján zavartak a fanyalgások, és hálás voltam Háy Jánosnak, aki törölte a hamis hangokat: Amikor írt, nem református volt, nem polgár, hanem író, aki világot tudott teremteni. Nem kell mindent szeretni. A Sorstalanság első fordítója mondta: A németek odavannak Nádas Péterért, a franciák meg nem tudják, miért. Krasznahorkai Sátántangója kitűnő regény – nem számít, hogy keveseké. Péterffy Gergely Kitömött barbárjának se túl sokan vannak a címzettjei. Ám nagyon sokaké Spirótól a Fogságban, Dragomán Györgytől a Máglya vagy Vámos Miklóstól az Apák könyve. Grecsó Krisztiántól a Jelmezbál ott van a toplisták tetején – és méltán. Darvasi László és Háy János könyveit sokan várják. Parti Nagy Lajos és Bodor Ádám széles és értő körben nagy írónak számítanak. A kolozsvári Tompa Andrea az Omertával helyet kér a mai magyar prózában. Voltak/vannak csalódásaim. Závada sose írt többet olyan jót, mint a Jadviga párnája. Fehér Béla Kossuthkiflije eleinte fergeteges élvezet, aztán egyszerre csak elegem lett belőle. Lázár Ervin szójátékaival sose jártam így. S eszembe jut, hogy korai halálok miatt mennyi veszteség érte a magyar szépprózát. Gion Nándor Virágos katonájánál kevés szebb könyve van a szépprózánknak. Van a mai magyar szépprózának három kaposvári származású írója: Kerékgyártó István, Totth Benedek, D. Tóth Kriszta. Nyissák ki Kerékgyártó Makk ász az Olajfák Hegyén című könyvét! De te fabula narratur, mondhatjuk róla, s elfelejthetjük minden bánatunk.

Lázár Ervin nyomában

Komáromi Gabriella tíz éve Lázár Ervin életművével foglalkozik kutatóként. Írt közben egyebet is, de szinte ezért a feladatért élt. Írt róla nagymonográfiát és képes albumot. A bolond kútásó címmel válogatta, szerkesztettem utószóval látta el húsz novelláját. A Helikon Kiadó új sorozata Lázár Ervin művei címet viseli. Kutat, időrendbe szerkeszti ezt az anyagot, ami ott lesz a karácsonyi könyvvásárban. A minap fejezett be egy írást arról, hogy 1957 májusában volt a Somogyországban egy irodalmi pályázat, amelynek megosztott harmadik díját a Kóborvér című novellával egy 21 éves egyetemi hallgató nyerte, akit Lázár Ervinnek hívtak.

Komáromi Gabriella tanulmány- és kritikaírás közben mindig élt szépírói eszközökkel. Ez feltűnt a kritikának is. A Lázár-monográfiáról Tarján Tamás emlékezett meg dicsérettel. Amikor Komáromi Gabriella hetvenéves lett, a könyvfesztiválra azt a feladatot kapta, hogy írjon egyperceseket. Félperceseket írt, meg is jelentek. Tarján Tamás akkor azt mondta, hogy a helyében egy kötetnyi tárcanovellát írna. Most, hogy hirtelen meghalt, Komáromi Gabriella az emlékének ajánlva írja a félperceseket. Valaki – néhányat elolvasva – Arannyal biztatta: „Ha későn, ha csonkán,/ ha senkinek: írjad!”