Cserhalmi György: A művészet feltételez bizonyos szabadságjogokat

Láthatóan fáradtan, kicsit elnyúzottan fogad minket a Nemzeti Színház hatodik emeletén Cserhalmi György, akit műtétei miatt régen nem látott színpadon a közönség. – Elnézést, tiszta beteg vagyok – szabadkozik, ahogy beszélgetésre invitál kávéja mellé a színházi büféasztalhoz: – A gyerekek hordják haza az oviból a kórságot...

– Mármint, az unokák.

– Igen, de most én vagyok az apjuk, be kell segítenem a családnak.

– Milyen feladat?

– Nagyon jó, tök hulla vagyok estére. Óvoda, otthon, játék kifulladásig. De az a jó benne, hogy rávezetik az embert arra, nem lehet csak ötven százalékosan részt venni a melóban. Be kell nyomni a száz százalékot, különben ki vagyok rúgva.

– A Nemzeti sem kevésbé melós hely, hogy bírja a térdműtétje után?

– Nekem most semmi dolgom (nevet), csak az osztályom van. Nem nagyon dolgozom tavaszig emiatt a sok műtét miatt.

– Mennyi is volt?

– Sok. Két gerinc, két térd, mindegy, ez az én bajom... Tavaszra, azt mondják, egész emberszabású leszek.

– Konkrét színházi feladat is?

– Nem tudok róla, ha lesz, lesz, ha nem nem. Nekem mindenképpen jó, nem kell telhetetlennek lenni.

– Keressük a kaposvári Cserhalmi-osztályt. Úgy tudjuk itt vannak. Mikor járt Kaposváron utoljára?

– Valamikor, másfél éve, valamilyen vizsgákat néztem ott. Van az két éve is. Kötött engem a kórházi ágy, a rehabilitáció, nem nagyon tudtam szaladgálni. Úgyhogy kisírtam Vidnyánszkytól, (Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezetője, a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese – a szerző) hogy itt lehessünk. S így nem kell ezzel a rossz derekammal meg lábammal utazgatni, itt tudok lenni ezzel a tizenegy gyerekkel. Általában reggel kilenckor találkozunk, és úgy hétkor fejezzük be este.

– Soknak tűnik.

– Zsúfolt időszak nekik, biztos, negyedévesek most, s játszanak is különféle helyeken. Színházakban, forgatgatnak most már. Eladható sorban vannak. Plusz sikerült most egy elég rendes együttműködést létre hozni a Vas utcai egyetemmel (Színház- és Filmművészeti Egyetem). Moliéreket csinálunk együtt, egy harmadéves rendezőosztály, Hegedűs D. Géza osztálya és az én osztályom.

– A Nemzetiben min dolgoznak?

– Itt is zajlik egy Shakespeare-próba, aztán kezdem velük a diplomamunkájukat, Robert Bolt darabját (Kinek se nap, se szél). S akkor még jön a Nagyidai cigányok, ami kvázi egy beszédvizsga lenne, de azért azon egy kicsit túllépünk.

– Gondolta volna valaha, hogy egyszer ilyen feladatok mentén lesz ráhatása a következő színészgenerációkra?

– Nem. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt megtaláltak ilyesmivel, de akkor annyira el voltam havazva különféle színházi és filmes munkákkal, hogy nem jött össze.

– Pedagógusként tekint rájuk?

– Tanár nem vagyok, mert nem lehetek. Óraadó vagyok. Nem is kezelem őket tanárként. Nem is nagyon szeretem ezt a hagyományos fölállást. Ilyen apukájuk vagyok, plusz valamiféle szakmai segítő.

– Mi baj a hagyományossal?

– Ha belenéz a szerződésekbe, akkor azt látja, hogy heti tizennégy órára vagyok kötelezve. Heti tizennégy óra alatt csak megúszni lehet a tanítást. Ez egy marhaság.

– Vidnyánszky Attila mintha kicsit mást akarna csinálni Kaposváron.

– Annyiban különbözik a dolog, hogy a Vidnyánszkynak van egy jó találmánya, hogy az osztályokat kihelyezi színházakhoz. Így van Cseke Péternek Kecskeméten. Mi kezdtük el Székesfehérváron, onnét koptunk ki.

– Mi az, amit Cserhalmi György tud nekik adni?

– Nem akarnám magam valahogy feltupírozni...

– A hitelességet lehet tanítani?

– Alapállás a szabadság és a bátorság. Nagyon nehezen átadhatóak. Olyan fékek vannak a gyerekekben húsz évesen, amiket nem is feltételeztem.

– Önben kevesebb volt a fék?

– Bennem nem is volt.

– Ennyit változott a társadalom? Nemrégiben mondta, hogy finoman szólva is elrontottuk ezt a huszonegy-néhány évet...

– Ez alaposan megtörtént.

– Mennyire szabad ma egy színész?

– Semennyire. Annyira szomorú tapasztalataim vannak... Hogy mondjak valami retteneteset, én az ügynökük is vagyok, mint osztályfőnök. Olyan feltételeket szabnak színházak, filmek, sorozatok, amiket az ember nem fogad el. Rabszolgapiac. Aztán ki kell sakkozni, hogy a gyereknek is jó legyen, ezekre ne hozzam a frászt azzal, hogy már megint a Cserhalmi milyen feltételeket és igényeket támaszt. De az én gyerekeim jobban szerződnek, mint mások. Tanítom őket erre is. Önbecsülésre. Az önbecsülés és önismeret kéz a kézben járnak, a külső körülmények ezeket nem szeretik, meg kell nézni, mi az, vagy ki az, aki nem.

– Azért előre is sejthető valami ebből a világból...

– Ez egy művészeti pálya. Én ugyan nem tudom definiálni, mi a művészet, de azt tudom, hogy ebben vagyok. Ez feltételez bizonyos szabadságjogokat. Ha azok le vannak takarva, akkor nem érdemes csinálni.

– A fiatalok, ahogy említi őket: a gyerekek, mit látnak ebből?

– Olyan kiképzést kapott az osztály fizikailag és lelkileg is, hogy most már kezdenek magukra ismerni. A lányok könnyebben emésztik talán, hogy van ez a mi állapotunk, hogy mindenki hős, s el kell mondani nekik, bizony, mi hősök – ebben a cipőben jártam évtizedeken keresztül – leváltódunk. Van öt-tíz jó évünk, aztán leváltódunk. A kisember állandó, örök. Ott van példának Jávor Pál és Kabos Gyula. Kabos kisembere mekkora most is. Aztán vannak a hőseink, akik esnek-kelnek, kész. De főleg esnek...

– Úgy gondolja, leváltódott?

– Nincsenek illúzióim. Azért az ember egy idő után belátja, hogy ez a hősszakma egy elég barom szakma (nevet)... Zsákutcás, fel van tupírozva, van rajta egy kis romantika, árvalányhaj. Valami olyasmi, amitől – ha egyáltalán van nekem ilyen – idegen az egyéniségemtől.

– Nem is akart soha hős lenni, mégis rajta maradt a típus.

– Nekem ezek nem hősök. Inkább szerencsétlen sorsú emberek, akinek úgy rámegy az életük valamire. Valami eszmére, gondolatra, téveszmére. Amennyiben ez valaha érvényes volt, talán, hogy mindig mutattam a negatív oldalát az egésznek. Igényem is volt erre, s nagy szerencsém, mert olyan rendezőkkel dolgoztam együtt, akik ugyanúgy gondolkoztak erről az úgynevezett hősszakmáról.

– Tanulni lehet a hőst?

– Ha valaki bele meri vinni az egyéniségét, az összes esendőségét, és nem a hőbörgést és a nagypofájúságot keresi, vagy a valamiféle félreértett csillogást, akkor igen, meg lehet tanulni. Működőképes, ma is.

– Volt, amikor úgy érezte, ez most sok volt, túltolta?

– Mindig túltoltam (nevet), ez a bátorság.

– Előfordult, hogy szerep kapcsán azt érezte: ezért kár volt?

– Persze. Csináltam kétszázvalahány filmet, negyven-ötven biztosan kár volt. Valamit eltoltam, hiába akartam kihozni egy-egy dolgot, valahogy mellémentem. Ilyen is volt. A színház ebből a szempontból talpraesettebb műfaj, mert nem engedi a nagy tévedést.

– A közéletben is előfordult?

– A közélet alapból kudarcos, s aki ebben részt vett, az is kudarcos.

– Valahogy ma is mindig megtalálják onnan is.

– Hála Istennek, egyre kevesebbszer. Nem tudom, miért van ez. Valószínűleg a rendszerváltás előttről, mindig ilyen ellenzéki körökben ücsörögtem. Ott ragadhatott az emberre ez. Aztán a rendszerváltásnak adott pillanatai megragadták, amikor mondott az ember ezt-azt, amikből nem lett semmi. S végül a kihátrálás maradt az egészből.

– Elég elutasító a maiakkal...

– Látom, hogy semmi értelme megmukkanni, ha kérdeznek, válaszolok, de magamtól már nem beszélek.

– Itt maradt egy szó, amit Ön alkotott: gengszterváltás. Ez a lenyomat?

– Sajnos igaz. Onnét fakad, mint a „lenyúlás”, azt is én találtam ki. Nem jó, de vannak dolgok, amiket csak szlenggel lehet megközelíteni. Mert nem mondom a szemébe a másiknak, hogy tolvaj, hanem ennyit: fiam, ezt lenyúltad... És akkor azt hiszi, hogy ezzel föl van kenve, pedig nagyon le.

– A fiataloknak mit tanácsol?

– Nem adok tanácsot. Hangosan gondolkodunk.

– Ilyen témákban, ha kikérik a véleményét? Merjenek-e nyilatkozni, ha van miért?

– Mindig. Azt mondom: le fogod köpni magad, ha nem nyilatkozol. Ott fogsz ülni, ugyanúgy, ahogy a mai politikai közélet főszereplői teljes mértékben epizodisták, az leszel a saját szakmádban is.

– Kemény vállalás ma.

– Rövid távon kemény ez a cucc, hosszú távon együtt jár az önbecsüléssel.

Egy magyar hős, akiből osztályfőnök lett

Cserhalmi György 1948 február 17-én született Budapesten, nemzedékének kiemelkedő színművésze, Kossuth- és Balázs Béla-díjas érdemes művész, a Nemzet Színésze. Legendás és markánsan megformált filmszerepei miatt a kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb férfi színésze. Több mint kétszáz filmben, s több Oscar-díjra jelölt alkotásban is szerepelt, melyek közül Szabó István Mephisto című műve meg is kapta az elismerést. Wim Wenders a 10 legjobb színész közé választotta be Cserhalmi Györgyöt. Felesége, Cserhalmi Erzsébet színművész 2016-ban hunyt el, leánya, Cserhalmi Sára filmrendező.

A Cserhalmi-osztály, azaz Bölkény Balázs, Cseke Lilla Csenge, Hermányi Mariann Borbála, Karácsony Gergely, Kisari Zalán, Kocsis Gábor, Kovács Panka, Kovács Sándor József, Péteri Lilla, Szász Júlia, Szurcsik Ádám, Varga-Huszti Máté júniusban mutatja be Kaposváron diplomamunkáját a Németh Antal Színházművészeti és Kulturális Központban Kaposváron.