Múzeumpedagógiánál kötött ki a népművészet ifjú mestere

Farkas Gergely a Népművészet Ifjú Mestere. A textilművesség és a nemezelés a szakterülete. A tevékenysége miatt tanítani is marasztalták abban a nádudvari művészeti iskolában, ahol ő maga is elsajátította a szakmát.

A kézműves ifjú mester azonban egy idő után úgy érezte, nem szabad megrekednie egy régi, szinte eltűnt világ eszköztárában. Később már a szakdolgozatát is ezzel a szemlélettel írta a régi stílusú somogyi legeltetésről, amelyet a mai modern lehetőségekkel igyekezett összehozni. Gergely környezetkutatóként végzett, és a néprajzot mindenképpen szerette volna beemelni egykori kutatómunkájába. Nem mondható róla, hogy tisztán egy területre koncentrálna. Valamennyi ismeretét igyekszik ötvözni. Szüksége is van rá, mert munkája során leginkább gyerekek veszik körbe. Nekik gyűjtötte egybe annak a kiállításnak az anyagát is, amely most díjat nyert.

– A gyerekeket minden érdekli. Úgymond üres pohárral jönnek a világra, és rajtunk, felnőtteken múlik, hogy mit töltünk a poharukba – mondta a múzeumpedagógus a Szennai Skanzen felújított és a paraszti kultúra használati tárgyaival berendezett csökölyi pajtájában.

– Az volna jó, hogy amikor a gyerekek belépnek a közoktatásba, lehetőségük lenne arra, hogy az iskola rendszeresen hozza el őket a múzeumba. A népi kultúra ugyanis egyre messzebb kerül a gyerekektől. Itt más szemléletmódot kapnak, mélyebb rálátásuk lesz bizonyos témákra. Farkas Gergely szerint a kultúraközvetítésben az óvodapedagógusok is oroszlánrészt vállalnak.

– Ezt annak a generációs szakadéknak köszönhetjük, amely azt a korosztályt érte, amelyben mi is benne vagyunk. Még az első mobiltelefon és a digitalizáció előtti időben szocializálódtunk, ám kiválóan elboldogulunk a digitális eszközökkel. A gyerekeink már úgy születtek, hogy kütyü volt a kezükben. A kiállítás az ő nyelvükön adja át az ismereteket. Mert egyébként itt csak szürke, régi, kopott eszközöket látnának a kiállított tárgyakban – tette hozzá a múzeumpedagógus, aki annak a híve, hogy a gyerekek tapasztalati úton tanuljanak, ne csak a vitrinen keresztül. Ezért a kiállítászet s egy része megtapintható, sőt kötelező megfogni egyes elemeit.

– A falu néprajzi kuriózumnak számít, hiszen élő a néphagyománya. Már a XX. század legelején is gyűjtötték népművészetének kincseit. Járt itt Vikár Béla és Malonyay Dezső is – mondta Gergely. Kiemelte a skanzen létrejöttének különleges körülményeit is. – 1978-ban a tűrt és támogatott kategóriába tartozott a skanzen létrehozása. Az akkori rendszer a parasztságra támaszkodott. Korszakalkotó volt a létrejötte. Szentendrén tíz évvel korábban épült a skanzen.

A játszóház nem múzeumi műfaj

Farkas Gergely úgy tartja, egy szokványos játszóházon kívül számtalan más programot is lehet nyújtani a múzeumpedagógia segítségével. Nem tartozik a kedvenc műfajai közé. Szerinte a játszóháznak a kedvet kellene meghozni, és nem arról kellene szólnia, hogy a gyerekek a lehető legrövidebb idő alatt alkossanak valamit, miközben a szülő idegesen toporog.

– A múzeumpedagógia egy elnőiesedett szakma, csakúgy, mint az iskolai vagy az óvodapedagógus. Pedig nagy szükség lenne férfitársaimra ezeken a területeken. Sok az „egyszülős” család. A gyerekeknek legalább az oktatási intézményekben kellene férfi viselkedési mintával találkozniuk. A skanzenben arra törekednek, hogy a régi, falusi, ház körüli tevékenységek bemutatásánál nő mutassa be a vajköpülést, Gergely a favágást, és ne pedig fordítva.