Kötetbe rendezte verseit az ifjú csurgói poéta

– Néhány véletlenszerűen kiválasztott versemet megmutattam Grecsó Krisztiánnak és Háy Jánosnak, melyekről az ismert kortárs költők nagy örömömre elismerően szóltak – mondta a csokonais diák. – Ezután született meg bennem a döntés, hogy kötetbe gyűjtöm az írásaimat. A költeményeim melankolikus, negatív hangon szólalnak meg, többnyire a belső világomból, érzelmeimből táplálkoznak. Témájukban, illetve gondolatiságukban leginkább a 20. századi elidegenedéshez kapcsolódnak. Verseim kötött formájúak, néhány helyen kísérletező jelleggel írok, a formairodalom határait feszegetve, már-már kikacsintva az avantgárd felé. Az első nagyobb versciklusom végéhez értem, s ezekből szemezgetve úgy állítottam össze a kiadványt, hogy a versek egy ívet írjanak le.

Dávid úgy vélekedik, hogy ő az irodalom egyfajta eszközeként, közlőjeként megírja azt, amit meg kell írnia. A többi már az olvasó dolga, rájuk bízza a költemények értelmezését. – Hiszem, hogy fontos, amit csinálok, hogy a gondolataimon keresztül mások is beleláthatnak saját magukba, illetve a világ működésébe – folytatta. – A költészet egyszerre mond el valami nagyon fontosat és utat is mutat, ugyanakkor gyönyörködtet is. Azt vallom, hogy nem én találok a megfelelő szavakra, hanem azok találnak rám.

A számára legkedvesebb verse kimaradt a könyvből, de idézett a Hullafoltokból: „Az vagy nekem, ami másnak már nem lehetsz; egy ormótlan múzeumban törött képkeret”.

S ha a magyar költészetből kellene választania a berzencei fiúnak, akkor Tóth Árpád Tetemrehívás című verse ragadja meg leginkább, annak is zárósorai: „ És úgy érzem, e fájó arcnak Nem lehet többé mosolya, Mert ember vagyok én is, én is, Az isten véres gyilkosa…”. Dávid az elmúlt évben egy országos pályázaton novella kategóriában első díjat nyert. Amikor a jövőről kérdeztem, azt felelte, hogy az irodalmi életben szeretne elhelyezkedni, s úgy tervezi, hogy az írás ne csak hobbi, hanem megélhetés is legyen. De irodalomtörténettel is szívesen foglalkozna a későbbiekben.