Rendezőlegendáját gyászolja a magyar színház, emlékeznek a Csiky művészei

A bemutató után a karzatról integetett a nagyérdeműnek, akik szűnni nem akaró vastapssal üdvözölték újra közöttük a színidirektort. Kiss István, a Csiky kellékese és krónikása erről az estéről és a közös koccintásukról emlékezett meg. 

– Megkérdeztem tőle, hozhatok-e neki egy pohár bort. Igen, válaszolta és már mentem is a kelléktárba, és vettem elő a félméteres poharat, hogy mosolyogni láthassam – mesélte Kiss István, aki azért egy normál méretű poharat is vitt a színidirektornak, aki örömét fejezte ki, hogy a kellékes saját előadást csinált a Csiky történetéből. – Másnap reggel, mielőtt indultak volna Pestre, átugrottam hozzá, s röviden elköszöntünk egymástól. Jó utat! Örülünk, hogy itt voltál. Akkor persze még nem tudtam, hogy utoljára köszöntünk el egymástól – mondta a kellékes. 

Cselényi Nóra, jelmeztervező a rendező mellett ült ezen a kaposvári estén. – Amit a színházról lehetett, mindent megtanított nekünk – mondta. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanulhattam tőle, és köszönöm neki, hogy tanított és ez által azzá válhattam, aki vagyok. Ha nem engedi meg, hogy jelmezt tervezzek, soha nem lettem volna ilyen boldog – mondta Cselényi Nóra. 

Sarkadi Kiss János szomorú és csalódott volt, mert elsőre nem vették fel a Színművészeti Főiskolára. Babarczy László viszont odalépett hozzá és meghívta Kaposvárra segédszínésznek azzal, hogy jót fog tenni neki. – Harmadéves koromban szólt újra, hogy örülne, ha eljátszanám Hamvai Kornél Körvadászat című darabjában Kira Pistát – emlékezett vissza Sarkadi Kiss János. – Nem volt nálam büszkébb és boldogabb ember akkor, pedig a darabot még nem is ismertem – idézte fel élete egyik legszebb, legnehezebb és legviccesebb próbafolyamatának előzményét. – 2000 környékén egy betegség miatt hosszú időre kiestem a munkából. A János vitéz bemutatója után voltunk, amikor kiderült a baj és felvetődött egy esetleges beugrás a címszerepbe helyettem. Ő akkor azt mondta: „Szó sem lehet róla, Hamletet nem cserélünk! Majd bepótoljuk!” – mesélte Sarkadi Kiss János, akinek meggyőződése, hogy a gyógyulásában is segített neki ez a pár mondat, így ahogy a rendező a Hamletet sem, ő a Babarczy Lászlóval töltött időt sem cserélné el semmivel. 

Pogány Judit szintén őriz meghatározó emlékeket a magyar színházi élet meghatározó alakjáról. – Egy óriással kevesebb lett a világ – mondta Pogány Judit. – Zsámbéki Gábor hívta Kaposvárra, a Nemzeti Színházat hagyta ott a kaposváriért. Babarczy László szigorú volt, de nyitott. Tudta mit akar. Ő tartotta lábon a társulatot. Pontosan tudom, hogy mit csinált végig, milyen támadásokat és kihallgatásokat védett ki. Mindig utólag tudtuk meg, hol volt, kivel beszélt. Megőrizte az állandó társulatot – mesélte Pogány Judit, aki legszívesebben Molnár Ferenc Liliom című darabjára emlékezett vissza. – Julika szerepét tőle kaptam. Azokhoz a szerepekhez sorolom, amelyeket még ma is jónak látok a mostani színházi ízlésemmel, amit a Kaposváron töltött idő alatt szereztem egy életre – mondta Pogány Judit, aki harminc éven keresztül várta, hogy a Csiky színpadára szólítsák, éveken át Molnár Piroskával közös öltözőben. 

– Amikor Babarczy Lászlót megismertem, végzős rendező volt, én pedig első éves színészhallgató – mesélte Molnár Piroska, aki néhány hete személyesen tudott elbúcsúzni Babarczy Lászlótól. – Szegeden, a Szabadtéri Színpadon játszottam, ahol ő Vámos László asszisztense volt. Nagyon tetszett neki, hogy rengeteg verset tudok. Amikor a nagyszínpad foglalt volt, gyakran átmentünk Újszegedre, a kis­színpadra próbálni. Út közben úgy játszottunk, hogy mondott egy szót, én pedig mondtam rá egy verset. A Dóm tértől a híd túlsó feléig így sétáltunk. Száz versig bírtam. 

A legutolsó integetésében már benne volt a búcsúzás

Pogány Judit, Molnár Piroska és Zsámbéki Gábor néhány hete meghívásnak tettek eleget, amikor meglátogatták Babarczy Lászlót. – Éppen aznap jött ki a kórházból, hívott és felmentünk hozzá – mesélték. – Mindig mindenkiről és mindenről tudott, mi zajlik éppen a színházi életben. A találkozásaink rendszerint vidámak voltak neki köszönhetően. Szinte merítkeztünk a jókedvéből. Tudtuk, hogy ez alkalommal szeretne elbúcsúzni tőlünk. Amikor elköszöntünk, úgy intett felénk, hogy az maga a búcsú volt. Nemsokára újra kórházba került. Telefonon még váltottunk pár szót. Soha nem panaszkodott, a betegségét is igyekezett nem végigszenvedni, de a telefonba ez egyszer azt mondta nekem: nem bírom... – idézte fel Pogány Judit a búcsú szavait.