Aranyak vagyunk a sárban – 85 éve halt meg a költőzseni

A két nővér, Jolán és Etus ledagasztotta már a reggeli lángosnakvalót, vacsorához készülődött a család. Attila belefeledkezett a 8 Órai Újságba, majd felöltözött. Vacsorára visszajövök – mondta –, de ha késnék, ne zárjátok be az ajtót! 
Biztonsággal nem rekonstruálható, mi történt azon a 85 évvel ezelőtti, végzetes napon, ám az bizonyos: 1937. december 3-án a szárszói állomáson veszteglő, 1284. számú tehervonat kerekei között lelte halálát József Attila. A hírt Fekete, a falu bolondja vitte a Horváth-kert panzióba, ahol akkoriban élt nővéreivel és a három gyerekkel. 

A költő holttestét egy Nagy-Magyarország-térképpel takarták le, míg meg nem érkezett a halottkém. Csapláros Imre azonosította a szétroncsolt testet, és a halottvizsgálati bizonyítványba ezt írta: öngyilkosság vonatgázolás által. Az egykori kötcsei körorvos lányával, a kaposvári Csapláros Zsuzsannával többször beszélgettünk erről. Sajnálta, hogy nem faggatta többet édesapját e nap eseményeiről és a körülményekről. A már elhunyt fogorvos mesélte: 6 faluért felelős apja egész nap dolgozott. A telefonba csak annyit mondtak neki, vonat alá vetette magát „valami” költő. A dermesztő hidegben lóháton tette meg a 10 kilométert – így közlekedtek az orvosok akkortájt –, és rendkívül fáradtan szállt le a nyeregből. Majdnem rászédült az élettelen testre. 

Megtudtam azt is: Csapláros doktor a család háziorvosa volt, de József Attilával csak a községházán találkozott. Nővéreit kezelte, akik megkérték: legalább arra próbálja rávenni öccsüket, hogy vágjon egy kis fát, és lapátolja el a havat. A körorvos ezt nem vállalta, mondván: ez nem az ő dolga. A községházán pedig azért futottak össze rendre, mert a költő gyakran vendégeskedett a falu jegyzőjénél, Horváth Győzőnél, aki keresztkomája volt a körorvosnak. Attila esténként hozzájuk járt kártyázni. 

Csapláros Zsuzsanna kamaszként, majd fiatalasszonyként is kérdezősködött keresztszüleitől, akik elárulták: meglehetősen búskomor volt kártyapartnerük, de a játék hevében mindig felengedett egy kicsit, felvidult az arca, és átmenetileg oldódott a depressziója. 

Nem tudták, egy zseni él közöttük

S hogy ismerték-e a helybeliek József Attilát? Csapláros Zsuzsanna szerint nem. Míg az irodalmi életben volt már némi neve, addig Szárszón vajmi keveset tudtak arról, hogy a panzióban egy önmarcangoló költő él, aki úgy véli: örök árvaságra ítéltetett. Nem szeretik és nem ismerik eléggé. Sem a nők, sem írótársai. S hogy ez még a 40-es évek végén is így volt, mi sem bizonyítja jobban, mint egy szárszói szoboravatás. 

– A költő emlékére hófehér mészkő szobrot állítottak a Balaton partján 1949-ben. Ennek leleplezésén én is ott voltam – újságolta a főorvos asszony. – Az avatóbeszédet Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter mondta. Arra, hogy ki faragta a szobrot, nem emlékszem, de talán megbocsátható; különösképpen azért, mert még 2 év sem telt el, s máris szétmállott a teljes alakos szobor, amely egy favágót ábrázolt, kezében fejszével, alatta pedig ez állt: Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz! A tömegben egy idős asszony megjegyezte: megérdemelte az illető a szobrot, mert kemény munkát végzett, biztos favágó volt… Fogalma sem volt az illetőnek az allegorikus kifejezésmódról, arról meg még kevésbé, hogy kitől valók e sorok. 

Fajtainé Magyarica Irén, a kaposvári Nagyboldogasszony Iskolaközpont tanítója – még kislányként – a Horváth-kert panzió közelében lakó nagyapjától, Tóth Imrétől hallotta: 17-18 évesen ő maga hordta rendszeresen az istállójukból a frissen fejt tejet a József testvéreknek. Vélhetően nagyapja sem volt tisztában Attila kilétét illetően, azt viszont érzékelte: meglehetősen zilált volt és mindig fázott. 

A József Attila istenes verseit különösen kedvelő Méhész Lászlótól, Szárszó egykori polgármesterétől hallottam: nagyszülei a 30-as években költöztek a faluba. Édesanyja délutánonként rendre odaült a zongorához, s a könnyű dallamfutamokba beleszerelmesedett az ablak alatt álló Attila. Akkoriban ők sem tudták, ki ez a vékony dongájú legény, aki némi fizetséget remélve, a peron mellett talicskával várta az utasokat, hadd vigye haza nehéz csomagjukat… 

Rákos János 1937-ben szárszói különítményparancsnokként jelentéseket írt Attiláról. Megtört, fáradt, szomorú fiatalembernek ismerte meg. A 86 éves excsendőrrel 30 éve találkoztam a szárszói iskolában; a költészet napján tisztelgett József Attila szobránál. Elmesélte: egykori menyasszonyának keresztszülei vitték 37-ben a Horváth-kertet, és összekötötte a kellemest a hasznossal. Szerelmét látogatta, s mivel Attila baloldali beállítottsága miatt gyanúsnak számított, jelentenie kellett róla. Előtte is bebizonyosodott: semmilyen izgató kijelentést nem tett a Horthy-rendszer ellen. Egymást tegezve, alkalmanként 15-20 percet diskurált a beteg költővel, aki egy-egy versét is felolvasta neki. Az ennél tovább tartó kérdezz-felelek azonban nyugtalanította a „célszemélyt”. 

A Véndiófa kedvelt csárda volt akkoriban Szárszó központjában, ahol Váradi Jenő cigányprímás muzsikált – többek között József Attilának is, aki a fáma szerint egyszer azt mondta a prímásnak: „Tudod mik vagyunk mi? Aranyak a sárban.” 

A végzetes napon 3 búcsúlevelet dobott fel a szárszói állomáson lévő tehervonatra. Az egyik kezelőorvosának, Bak Róbertnek szólt. Néhány szavas mindössze az üdvözlet, amelyet így zárt a költő: Hiába kísértette meg a lehetetlent… 
Az öngyilkosság helyett akadnak, kik a balesetet valószínűsítik. Ezen tábort erősítette Takáts Gyula Kossuth-díjas író, költő, műfordító is, aki állította: ha valaki véget akar vetni az életének, az nem álló vonattal kísérletezik. Garamvölgyi László rendőrségi szóvivő is ezt próbálta igazolni Hogyan halt meg József Attila? című könyvében – többek szerint sikertelenül. Egyik szárszói előadásán arra utalt: egy ember, aki egy nappal korábban munkáról, díjról, megélhetésről és elismertségről kap híreket, aki nősülni akar, az nem lesz öngyilkos. Garamvölgyi állítja: a szemtanúk vallomásai, az orvosszakértői vélemények, a helyszíni szemle jegyzőkönyve, a helyszínrajzok egészen mást jelentenek a mai nyomozóknak, mint az akkoriaknak. 

A haláleset körülményeit vizsgálók két tábora nem befolyásolja József Attila életművét. Igaz, születésének centenáriumán, 2005-ben, amelyet az UNESCO József Attila Emlékévvé nyilvánított, magam is részt vettem olyan somogyi irodalmi esten, ahol még mindig „a legnagyobb magyar proletárköltőként” emlegették. 

A 117 éve született zseni Petőfi után a legnépszerűbb költő a fiatalok körében, emlékét az univerzum is őrzi; róla nevezték el a 39971-es sorszámú kisbolygót. 

József Attila utolsó lakhelye 1957-ben emlékmúzeumként nyitotta meg kapuját. Később felújították a kiállítást, amely „Az ucca és a föld fia” címet kapta, és évről évre sok látogatót vonzott. A néhány éve átalakított panzióban a Petőfi Irodalmi Múzeum relikviái kaptak helyet, de beszédesek a magántulajdonban lévő dokumentumok, fényképek is, s két üveglap között az a fehér ing is látható, amelyet halálakor viselt. H. Bagó Ilona, az „Idesereglik, ami tovatűnt” című kiállítás kurátora modern, interaktív tárlatról álmodott. Olyanról, amely az intellektust és az érzelmeket egyaránt megmozgatja. Több képernyő előtt állva, lírai filmetűdökbe, riportokba feledkezhetünk, először publikált fotók előtt töprenghetünk és szembesülhetünk József Attila későbbi szerelme, Kozmutza Flóra által felvett, ám félbemaradt Rorschach-tesztjének megfejtésével is, mint ahogy láthatjuk azokat a búcsúleveleket is, amelyeket felhajított a vagonba. Az impozáns emlékhelyen szellemi kozmosszá lesz a tér, s felidéződnek bennem a Szárszón született versei is, köztük a Karóval jöttél, s a Drága Barátaim zárása: „Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva / rám, aki köztetek éltem / s akit ti szerettetek egykor.” 

Az elmúlt évtizedekben Szárszó missziós hely lett, köszönhetően Ázsóth Gyula helyi iskolaigazgatónak, aki 1967-től fővárosi szervezésben évente több rendezvényt koordinált, melyekről a televízió is tudósított. A József Attila-kultusz életben tartásában tevékeny szerep jutott Nemes Mártának és lelkes csapatának. 

„Gondold el, ha most is élne, / hányan követnék a szellemét. / Gondold el, ha most is élne, / hányan támadnának haraggal reá.” – E Koncz Zsuzsa által énekelt, örökifjú Illés–Bródy-szám fogadja több évtizede a költő nevét viselő iskola park­jában a megyei költészet napi versmondó versenyre felkészítőikkel érkező felsős diákokat; a legkiválóbbak a területi döntőre juthatnak be innen. 

A már nyugdíjas magyartanár társaival vallja: korunk kamaszait egyre nehezebb rávenni a versmondásra, de ha a diákokkal megízleltetik a költészetet, akkor gyorsan zöld utat kap a vers, s azt is megértik: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” 
 

Tornai felvetését tett követte

József Attilát Szárszón temették el; ott fogant, utolsó versének címét vésték sírkövére: Íme, hát megleltem hazámat. Sírja köré a költőtárs, Takáts Gyula – aki írókról, költőkről, nőkről beszélgetve sétált együtt vele a Duna-parton – ültetett 4 fát, melyek közül 3 még dacol az idővel. A vonat tiporta álmodozó azonban nem itt talált végső nyugalomra. Holttestét 1942-ben exhumálták, és a munkásmozgalom „nagyjai” közé temették. Tornai József, az Írószövetség egykori elnöke 1994-ben a szárszói költészet napján felvetette: József Attilának nem ott a helye. Azóta a családi sírboltban, a Mama mellett alussza örök álmát Budapesten, a Kerepesi temető Fiume úti nemzeti sírkertjének 35. parcellájában. 

Fotó: Kovács Tibor

Múzsák randevúja az emlékmúzeumban
Fotó: Daria Nagy-Narbutt

„Engem nem tudtok ti lekenyerezni!” – mosolygott

Rákos Jánostól megtudtam azt is: József Attila egyszer az éjjeli vonattal Pestre akart utazni. „Ez nekem gyanús volt – mondta a szárszói excsendőr. – Szombathelyre kellett az ilyen eseteket jelenteni. Ezt én meg is tettem. Onnan jött egy polgári nyomozó, aki felkísérte a fővárosba. Később kiderült, azért kellett felmennie, mert diákokat készített föl vizsgára. Egyszer meg boldogan lobogtatott 200 pengőt. Halkan megjegyezte: ezt a pénzt vécétisztítással kereste. Felajánlottam neki, ha segít, jutalomban részesülhet. Erre ő fölényes mosollyal az arcán, azt felelte: „Engem nem tudtok ti lekenyerezni!”