A túlélők hordozzák az örökre elnémítottak megbízólevelét

A kaposvári születésű Debreczeni László 1956-ban – huszonkét évesen – a pécsi egyetemi diákparlament levezető elnöke volt, s tagja lett az orvosegyetemi zászlóaljnak. 1957-ben letartóztatták, 1958-ban három és fél éves börtönbüntetésre ítélték, 1959-ben amnesztiával szabadult. 
Rozsos István nyugalmazott sebész főorvost – a kaposvári kórház ikonját – az 56-os események szintén a pécsi egyetemen érték. Ekkor hatodéves volt, szigorló orvos, tanársegéd, és titkon Camberrába készült, ahova nem engedték el a forradalomban vállalt szerepe miatt, hiszen az egyetemi zászlóalj parancsnokává választották. Örült, hogy Isten megmentette a börtöntől, hiszen embereket sokkal kisebb dolgokért is felakasztottak. Ugyan eltávolították az egyetem kötelékéből, de Szentágothai János professzor fél év után lehetővé tette, hogy kedves tanítványa visszajöjjön. 
Balás Béla, a már nyugdíjassá lett kaposvári megyés püspök 1956-ban még csak tizenöt esztendős volt, és Budapesten élt családjával. Október 23-át követően pedig minden nap azzal kéredzkedett el otthonról: szeretne bemenni a városba „forradalmat nézni”. Erre mindig az volt a válasz, hogy „jó, jó, de ebédre gyere haza”. Ez egészen a kijárási tilalom elrendeléséig tartott… 
Nagy idők nagy tanúi látszólag könnyedén repültek vissza gondolatban hat évtizedet. Mindhármuk elbeszéléséből kicseng: 1956 a lélek forradalma is volt. 
Balás Béla a forrongó tömegben összeakadt egyik Regnum Marianum-beli ifjúsági vezetővel, aki atomfizikusnak készült, s természetesen ezt követően kirúgták az egyetemről, és mehetett a fatelepre dolgozni. Így biztatta: „Kispajtás, jól nyisd ki a szemed, mert százévenként egyszer láthatsz ilyent!” 

Rozsos professzor arról számolt be, hogy az október 22-i viharos diákparlamenti ülést követően tüntető felvonulásokat szerveztek, ám ily módon farkasszemet kellett nézniük az ÁVH-sok golyószóróival. Október 28-án, a Nagy Imre-beszédet követően a pécsi Szent Mór Kollégiumban megalakult a medikus nemzetőrzászlóalj, melynek alapító tagjai távollétében megválasztották parancsnoknak. Zászlóalja az elsőtől az utolsó pillanatig pontosan teljesítette a feladatát. November 2-án azonban kicsit zavarba jött a parancsnok. Ugyanis az egyetem központi épületében elhelyezett amatőr rádiószolgálat – amely a világ minden részével kapcsolatot tartott –, azt jelezte, hogy a Szovjetunió és Románia felől szovjet gépkocsik érkeznek; a tankok már átlépték a határt, sokuk a nagyobb városok felé tartott, ugyanakkor a nyugati amatőr rádiósok arra kérték őket, tartsanak ki addig, amíg megérkezik a nyugati segítség. Egyébként ez a felhívás nem volt alaptalan. Rozsos professzor nem rejtette véka alá: szerencsére az egyetemi tanárok az első pillanattól egészen a fegyelmi tárgyalások befejeztéig figyelemmel kísérték a zászlóalj működését, és arra biztatták a hallgatókat: ha szükséges, bátran forduljak hozzájuk tanácsért. Donhoffer Szilárd professzort sikerült elérnie, és megosztotta vele a dilemmáját. Azt tanácsolta: eszükbe ne jusson az ellenállás, ha a Nyugat akart volna segíteni, akkor segített volna, de ez nem állt szándékukban. E véleménye meghatározta döntését, s amikor a zászlóalj kivonult a védőállásra, akkor azt az utasítást adta: parancs nélkül senki se használja a fegyverét. 

Örök igazság: a túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízólevelét. Balás püspök a Nagyboldogasszony gimnázium tanulói előtt is beszélt a forradalom napjairól, s üzenetéről, Rozsos professzor szintén számos alkalommal felidézte az eseményeket, Debreczeni László pedig könyvet írt 56 pécsi eseményeiről, mely önkormányzati támogatással jutott el az iskolákba. A jeles „triász” arról is beszélt, hogy látják, a későbbi nemzedékek tudatába miként ég be ’56 dicsősége. 
– A mi forradalmunk nem hasonlítható sem a francia, különösen nem a bolsevista forradalomhoz – mondta Rozsos professzor. – Tessék nekem mondani még egy olyan forradalmat, ahol például a szovjet katonatisztek hozzátartozóit semmilyen atrocitás nem érte! Tessék mondani még egyet, ahol a szovjet katonákat ugyanúgy látták el, mint a magyar sebesülteket! A magyar forradalom csoda volt. Hazánkban akkoriban egymillió kommunista párttag, százezer orosz katona élt, több százezer besúgó tevékenykedett, mégis egymásra talált ez a nép. Óriási élményem az az összefogás, ami jellemezte szabadságharcunkat. Minden réteg ugyanazt akarta, s néhány nap alatt megdöntöttük a megdönthetetlennek látszó diktatórikus rendszert. 
A kérdésre, hogy milyen testamentumot hagynának a mai diákokra 1956 szellemi örökségéből, Balás Béla így válaszolt: „Az 1956-os forradalom az emberség revolúciója, az emberség forradalma volt.” Rozsos professzor azt tanácsolta volna nekik, személyiségüket, identitásukat úgy alakítsák ki, hogy helyes döntést tudjanak hozni e zűrzavaros világban. 
– A mi helyzetünk 1956-ban egyszerűbb volt, mint a mostani fiataloké – mondta. – Tudtuk, ki van velünk, s ki ellenünk. Ma ezt nem tudni. Alattomos pénzbeszivárgással, kétes értékű alapítványokkal mérgezik a közhangulatot, és így könnyen megtéveszthetővé válik az ember – vélekedett. 
Debreczeni László úgy tartotta: ’56 ifjúsága megcselekedte, „amit megkövetelt a haza”, de minden nemzedéknek meg kell tennie mindent a hazáért. Nehogy hátradőljenek, mert szabad az ország! Függetlenségünk olyan, amilyen, de minden nemzedéknek feladata van. Ma nagyon göröngyös az ifjúság útja, sok a csábító útelágazás. Hogy mi a feladatuk? Tanulni, szakmailag kiválónak, erkölcsileg feddhetetlennek lenni és szeretni a hazát, hogy erre a nemzedékre is úgy nézzen a világ, olyan piedesztálra kerüljön, mint amilyen ’56 nemzedéke volt vér, szenvedés és kín árán.