Keller Péter folyamatos izzásban tartja dédapja írói-szellemi hagyatékát

– Vasárnap kora délután volt és én kényelmesen elheveredve az ágyamon az Egri csillagokat olvastam – immár talán tizedszer. Nyitott ablakomon befolyt a nyár virágillatú, puha melege és gondolataim álmosan ballagtak Gárdonyi Géza halhatatlan története nyomán. Egy idő után letettem a könyvet, hogy tovább álmodjam arról a régi világról, amikor olyan magyarok éltek, mint Dobó István várkapitány és az egri vár hős védői. – ifj. Fekete István kezdi így Nővérem című elbeszélését, mely a Karácsonyok fényessége című kötetben olvasható. A Chicagóban élő író-újságíró soraival akarva-akaratlanul is sorskérdéseket feszeget. A magyarságét, melyben történelemformáló, váteszsorsú személyek tűnnek fel időről időre, s akiket felemel, példaként állít vagy elhallgat, mi több: megtagad az utókor. A kései nemzedékeknek viszont kötelessége a kor politikai széljárásának következtében helytelenül megítélt, nem megfelelő polcra helyezett személyek felkutatása, s ha kell, revideálása. Az igazság misszionáriusainak ma is jut bőven szerep, és szerencsére „szent megszállottság” is párosul az elszántsághoz. 

A vér nem válik vízzé

Keller Péter, Gárdonyi dédunokájának személyében ilyen embert ismertem meg az elmúlt években, ám amikor arról faggattam, mikor s miként kerülhet majd be az irodalmi kánonba a Gárdonyi-életmű, melynek esszenciáját a „földre néző szem, égre néző lélek” kettőssége jellemez, elegánsan elhárította a kérdést: ezt ne tőle kérdezzem, ez az irodalomtörténészek dolga. Álláspontja vitathatatlan, de a vér nem válik vízzé, s ahol lehet – gondolattal, szóval vagy cselekedettel – folyamatos izzásban tartja Gárdonyi örökét. Nagy revelációval hatott magánkiadásban megjelentetett Álmodozó szerelem című, dédapja első, huszonkét esztendősen írott, s kötetben először megjelent regénye, amelyet a Győri Közlöny folytatásokban közölt 1886. január 3. és június 3. között, s amellyel a közelmúltban ismerkedhettek meg a karádiak. 
Gárdonyi halálának 100., illetve születésének 160. évfordulója ráirányította a figyelmet az íróra, a költőre, a pedagógusra. Az ország több pontján tartott emlékezésfolyam, Eger hűsége, Devecser posztumusz díszpolgári címe a település egykori kántortanítójának, azt igazolja: emléke él, mert akadnak, akik éltetik. Akik kegyelemből fogant, gyakran lélekfürösztő soraiban felfedezik ég és föld szüntelen párbeszédét, s e diabolikus korban is kiállnak az általa közvetített keresztény értékek mellett, mert tudják: az ember számára ez az egyetlen járható út. Akik szolid intéseivel – akárcsak egy hiteles pap homíliájában elmondottakéval – azonosulnak, és képesek tenni azért, hogy jobb legyen a világ. Gárdonyi nem kis éllel veti fel: „Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik mindennap megmossák a lelküket?” 

A humornak is teret engedett

Kevesen, de azért akadnak olyanok, akik a felettünk őrködő rend tudatában, áldó hatalmak oltalmában élik szűkre szabott életüket, jóllehet: Isten ideje nem a mi időnk. Öröklétre készülő apostolok ők mindannyian. Mint amilyen Gárdonyi volt, aki magasztos témái mellett is engedett teret a humornak, szétválasztva szentet és profánt. Elég, ha csak az édesanyja földjére, Szőlősgyörökre utalok – az ország első Gárdonyi-településére –, ahol helyi személyek jellemvonásaiból gyúrta össze a Somogyi Értékké lett Göre Gábor figuráját, s ahol néhány éven át Göre alakja előtt is hódolva, jeles előadókkal humorfesztivál várta a közönséget. 
A múló idő olykor premier plánba állít műveket, alkotókat, míg máskor – mivel nem piszkálgatja senki a hamvadó parazsat –, átmenetileg vagy végleg feledésbe taszítja a szerzőt. Szerencsére – ahogy annak idején a Csurgón is tanítóskodó Csokonai Vitéz Mihály esetében is – minden kornak vannak alakjai, akik ébresztőt fújnak. Ahogy Fekete esetében – kinek életműve, illetve annak az irodalmi kánonba való be- vagy be nem illesztése rokon Gárdonyiéval – a fiatalon elhunyt és Somogyban is többször megforduló Sánta Gábor irodalomtörténész, vagy az elfeledett (szín)művek nyomába eredő, s az irodalmi humor mibenlétét kutató, így Gárdonyi műveire is hivatkozó, balatonboglári Druzsin Ferenc esetében is. Egyetértek Komáromi Gabriella irodalomtörténésszel, aki a Somogy 2023/2 számában így fogalmaz: „Az irodalom kíméletlenül kegyetlen, a művészetek egésze nemkülönben: ötven év múlva csak a legjobbak számítanak. Senkinek nem szabadna ezt elfelejteni, aki tollat vagy ecsetet vesz a kezébe.” 

Szőlősgyöröki személyek jellemvonásaiból gyúrta össze Göre Gábor figuráját

Gárdonyi esetében a félévszázadnál bőven túl vagyunk. A Mikszáth Kálmánnak tisztelete és szeretete „csekély jeléül” ajánlott, Az én falum – Egy tanító feljegyzései című könyv a múlt század első felében a szerző egyik legolvasottabb műve volt. A novellafüzért eredetiben olvasta az antwerpeni brit konzul, s a húszas évek elején azért látogatott Magyarországra, hogy találkozzon a kötet szerzőjével és személyesen köszönje meg a könyv nyújtotta élményt. A hírlapokban megjelent vallomása is e műről: „Éreztem e kötet olvasásakor, hogy a sorokban eljutottam egy nemzet lelkének látásához. Éreztem, hogy e könyv több mint írás. Ez a könyv a magyar nép kemény lapokba szorított szíve, melyben az Alföld derűje mosolyog, s az ezeréves szenvedés fájdalma sír…” 
A konzul úr nem azért fogalmazott így, mert egyik vagy másik (irodalmi) tábornak szeretett volna megfelelni nyilatkozatával, hanem azért, mert a szíve diktálta e sorokat Gárdonyiról és a néplélekről. Fekete is azt vallotta: „nem tollal, hanem szívvel kell írni”. Hogy az utókor mit gondol erről? Tulajdonképpen mindegy. Az a fontos, hogy az olvasó lelke rezdüljön a szóra, a történetre, a stílusra, a formára, s hogy újabb és újabb köteteket vegyen le polcáról, vagy kölcsönözzön ki a könyvtárból.