Esélyek és egyenlőségek – egykoron - Postánkból

S miért mondom ezt? Régi emlék jött elő belőlem az elmúlt napok során, amikor egy általános iskolai osztálytársam haláláról értesültem és ránéztem a kis fényképalbumra, amelyben valamennyiünk fotója szerepel. Az album előhozta az emléket, pontosan azt az emléket, hogy saját ballagásomnak nem lehettem a résztvevője. 1970-et írtunk és én a Törökkoppányi Általános Iskola nyolcadikos tanulója az általános iskolások számára rendezett történelemverseny országos döntőjébe kerültem. Ez idáig ez rendben is van, hiszen egy alig nyolcszáz lakosú faluból miért ne… de az odavezető út…

1970-ben Lenin születésének 100. évfordulóját és hazánk felszabadulásának 25. évfordulóját ünnepelték, illetve ünnepeltették. Ennek megfelelően számos országos és helyi versenyt hirdettek meg. Magam a Leninnel kapcsolatos versenyen is részt vettem, de a siófoki járási versenyen nem „diadalmaskodtam”. Ennek nem ellenállási és politikai okai voltak… mások többet tudtak Leninről. Igaz 1967-ben a Ki tud többet a Szovjetunióról? versenyt a tabi járásban megnyertem, majd 1969-ben a Ki tud többet a Tanácsköztársaságról járási versenyt is – emlékezetem szerint – akkor már Siófokon.

1970-ben az általános iskolások számára meghirdetett történelemverseny körzeti fordulójából – Nágocson rendezték -- a harmadik, a járási fordulójából – melynek Siófok adott helyet -- a második helyről jutottam tovább és Kaposváron megnyertem a megyei döntőt. Azt mondták ott és akkor, hogy majd jön az értesítés az országos döntő időpontjáról az iskolámba. Vártunk és vártunk, de híradásnak se híre se hamva. Édesanyám felhívta telefonon a postáról – ott volt telefon -- a Kaposváron dolgozó öccsét, Heisz Károlyt, hogy érdeklődje már meg a „megyénél”, hogy mi a helyzet a versennyel. Nagybátyám -- az első értelmiségi a családban, zeneakadémiai végzettséggel a Latinka Sándor Megyei Művelődési Központ valamilyen ügyintézője volt akkoriban -- érdeklődött az általa ismerteknél az ügyben illetékes megyei tanács megfelelő osztályán, nevet nem említve. A válasz valahogy így hangzott: valami falusi gyerek nyerte meg a versenyt, de minek küldenénk tovább úgy sem ér el semmit. A mondatok után nagybátyám megemlítette az által ismert tótumfaktumnak, hogy az unokaöccséről van szó. Neki(k) köszönhetően a verseny előtt kb. négy-öt nappal megtudtam, hogy hol és mikor lesz a verseny, amely épp általános iskolai ballagásunk napjára esett. Arról így lemaradtam, de a sors kegyéből adódott négy-öt nap a felkészülésre.

Történelem tanárnőm – Dr. Molnár Béláné -- kísért fel Budapestre. Hotel Ifjúság, négyen-öten egy szobában, pótágy, stb., de jó hangulat. Előre irigyeltük azt, aki majd győztesként a Szovjetunióba, az artyeki úttörőtáborba utazhat, talán tíz napra.

A verseny első napja – ma biztosan nulladiknak illene mondani – előtt Gellérthegy, Szabadságszobor, főhajtás. Szóltak, hogy a magunkkal hozott koszorúkat, virágokat tegyük le. Nem is hallottam, hogy ilyennel is kellett volna készülni. Aki hozott máris kapott néhány pontot a teljesítményéért. A szóbeli kérdések: Mit láttunk Szombathelyen a Derkovits képtárban? Mit láttunk Nemesmedvesen? Az ott kapott feladatokra most milyen választ tudunk adni?

Akik jártak ott, azok szerencsések voltak, mivel az ott kapott feladatok megoldása is pontokat ért. Néhányan – szinte kivétel nélkül vidékiek – csak néztünk, bennünket ugyanis senki nem küldött el a versenyt megelőző hetekben a néhány napos felkészítőre, mert akik a megyétől értesíthettek volna bennünket úgy vélték, minek ezeket tovább küldeni, hiszen úgy se…

A huszonegynéhány főnyi mezőnyben tizenharmadik vagy tizennegyedik lettem, ha nem tévedek. Ha megszerezhettem volna a könnyen begyűjthető pontokat talán bekerültem volna az első tízbe…

Nem valószínű, hogy jobb helyezésre lett volna esélyem, de ott és akkor megtanultam, hogy soha nem indulunk egyenlő esélyekkel és mindig akadnak olyanok, akik még a látszatát is elveszik az esélyegyenlőségnek. Igazán csak magunkra számíthatunk.

Zárásként a kezdéshez hasonló szomorú emlékidézés. 1974-1975-ben előfelvételis egyetemistaként Hódmezővásárhelyen egy századba kerültem Tóth István Györggyel. Rájöttünk, hogy az 1970-es általános iskolai történelemverseny országos döntőjéből ismerjük egymást. Ő – emlékezetem szerint – benne volt az első tízben. 1975-ben évfolyamtársak lettünk az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Kiváló, nemzetközileg jegyzett történész vált belőle. 2005-ben a nemzetközi történész világkongresszusról hazaúton Sydney-ből, a repülőgépen érte a halál. Élt alig 49 évet. Isten nyugosztalja őt is és Vizi Gyöngyi Máriát, általános iskolai osztálytársamat – a Neue Zeitung egykori újságíróját, a Tina magazin volt főszerkesztőjét – is, akinek halálhíre visszarepített a múltba. Anno 1970, 1974-1975…

Szakály Sándor