Régen megdőlt a sötét sarokban üldögélő, rideg levéltáros mítosza

– Honnan az indíttatás, hogy levéltári kutató legyen? 
– A Régi magyar mondákon nőttem fel, melyben a magyar történelem legendáiról, történelmi szereplőiről a korszak krónikásai – Kézai, Anonymus – meséltek. Sok történelmi kötetet is olvastam; ilyen volt Csengey Gusztáv Mocsarak királya című, Angliában játszódó regénye is. A mi korunkban még élt a Képes Krónika-sorozat, amely nemcsak magyar, hanem egyetemes történelmet is hozott. Később a nagy magyar történelmi regények, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai tovább erősítették a história iránti szenvedélyemet. A csurgói gimnáziumban kiváló történelemtanárom volt a Kaposváron élő Lajos Marika néni személyében; még nyáron is töriztünk. Logisztikailag nem volt nehéz összehozni a találkozót, mert egy tömbházban laktunk. 
– Sokan még ma sem tudják pontosan, mit őriznek a levéltárban… 
– Jól látja, de ez is változik már. A különféle internetes adatbázisok, online kiállítások azért közelebb hozzák az emberekhez a levéltárat, de tény, hogy eddig inkább csak az ismerte, akinek dolga volt vele… Kutatóként főleg hely- vagy családkutatóként, ügyfélként pedig valami jogbiztosító irat után kutatva. Mint például a 90-es években, a földkárpótlás időszakában, vagy napjainkban, amikor az otthonfelújítási program keretében szeretnék az emberek kezükbe venni lakóingatlanuk építési dokumentumait. 
– Mit örökölt az elődöktől? Kanyar Józseftől, Szili Ferenctől és Bősze Sándortól? 
– Azt hiszem, egyrészt a somogyiságot, az elhivatottságot, hogy a vármegyéjéért minél többet tegyen az ember. Nagy múltú levéltári kiadványsorozatokat örököltem, melyeket igyekszünk továbbvinni. Úgy vélem, az intézmény mindig nyitott volt. Sok közművelődési rendezvényt tartottak elődeim, iskolai csoportok jártak már Kanyar idején a levéltárba, és minden település bizalommal fordulhatott a levéltárhoz. Végül is a közért vagyunk. Persze minden korszakban más lehetőségei voltak a levéltárnak. Kanyar idején például a nem is akármilyen papíron megjelenő Levéltári évkönyv kiadási költsége a levéltár költségvetésének része lehetett, de Bősze Sanyinak már mindenre pályáznia kellett az NKA-hoz. Nekünk pedig még nehezebb a dolgunk. Szili tanár úr olyan kivételes köteteket alkotott, mint a II. világháborús zsidóságról vagy a cukorgyárról szóló kötet. Az ilyesfajta tudományos elmélyülésre kevés lehetősége van egy vármegyei levéltárosnak, de azért akadnak kiadási forrásra váró kézirataink. Sanyi például egy-egy kötet kapcsán – támogatást kérve –, hatalmas levelezést folytatott a települési önkormányzatokkal. Ma már az önkormányzatok is pályázatokból tudnak csak pluszkiadványt megjelentetni vagy rendezvényt tartani. Mindenesetre veretes a névsor, a nagy elődök – köztük Andrássy Antal egykori igazgatóhelyettes – megkerülhetetlenek a somogyi történetkutatásban. 2012 óta egy nagy nemzeti közgyűjtemény, a Magyar Nemzeti Levéltár tagintézményeként látjuk el feladatainkat. Nem egyszerű a központi elvárásoknak is megfelelni és a vármegye, vagy régió számára maradandót alkotni – például a levéltár szakmai kiadványaival. 
– A családfakutatás egykor sznobista túlkapásnak tűnt sokak szemében. Egy idő óta azonban nagy népszerűségnek örvend az önök intézményében is. A családfa fontos identitáserősítő. Ön milyen családba született? 
– Levéltárosként ugyan számtalan anyakönyvet átlapoztam, de amikor saját felmenőim adatait kerestem, az felemelő érzés volt. Csak a 19. század közepéig jutottam el az apai ágon. Én úgy tudtam, hogy tősgyökeres alsoki – Csurgó része ma – református családból származom. Meglepetésemre kiderült, hogy a 19. század első felében egy másik Csurgó melletti településen éltek őseim, és a beházasodás után lettünk alsokiak. Dédapám az 1930-as években a helyi kisgazdapárt megszervezője volt, a szocializmus idején kuláknak nyilvánították, és rendszerellenesként az 1950-es ÁVH-s hangulatjelentésben is említették. Nagyapám a termelőszövetkezet létrejötte után végig a tsz-ben dolgozott. Az 1950-es évek elején szerencsére a család megúszta a kitelepítést. Dédapám szolgált az I. világháborúban is, szóval a magyar történelem az én családomon is keresztülhaladt. Anyai nagyapám Porrogszentkirályon volt tanácselnök. Néhány vezető akadt a családban, ezért gondolom, hogy talán az én génjeimben is lehet valami ilyesfajta indíttatás... 

– A honismereti egyesület is itt tartja éves közgyűlését. Tagjai közül többen hazajönnek, hiszen rendre megfordulnak az intézményben. A helytörténész munkája is segítheti a levéltári kutatásokat, hiszen a cseppben benne az egész tenger… 
– Így igaz. Az országos nagymonográfiák inkább folyamatokat vagy kivételes sorsfordító eseményeket ábrázolnak, ám hogy mi zajlott helyi szinten, s egy-egy változásra miként reagáltak az emberek, azt csak az adott település forrásai mutathatják be. Sajnos nekem is kevés időm van Csurgó múltjának kutatására, de szerencsére Vargáné Hegedüs Magdolna helytörténész apró részletességgel tárja fel egy-egy személy életútját, vagy éppen az épületek történetét. Minden településen nagy szükség lenne erre. Tudnunk kell, hol élünk, kik laktak 200 éve ezen a földön. Egy-egy település önképéről sokat elárul az, hogy a megmaradt tárgyi vagy épített örökséggel hogy bánik az utókor. 
– A munkatársi gárda milyen kutatásokkal foglalkozik? 
– Inkább 20. századi témák kerülnek előtérbe. Farkas Péter a tanácsköztársaság somogyi eseményeiből írja munkásmozgalmi meghatározottságtól mentes doktori disszertációját. Kiss Norbert Péter a somogyi kastélyok történetét kutatja. Lesz Éva az 1950-es évek hortobágyi kitelepítésével kapcsolatban gyűjt, Récsei Balázs és Nübl János kollégáim I. világháborús témában dolgoznak. Balázs az I. világháborús hősi emlékműveket és emléktáblákat fotózta végig és gyűjtötte össze a rajtuk lévő névanyagot. Egyszer már pályáztunk az NKA-hoz de nem nyertünk, pedig igényes identitást erősítő kötet jelenhetne meg. 
– Hogy látja az intézmény társadalmi elfogadottságát? 
– A hozzánk betérők értékelik a levéltárosok tevékenységét, ám a kollégák anyagi megbecsülése terén van tennivaló. Sok pozitív visszajelzést kapunk munkánkkal kapcsolatban. Legyen szó ügyfélszolgálati vagy kutatói munka kapcsán. Rendezvényeinken öröm látni, hogy szívesen jönnek az előadásokra vagy családkutató kurzusra, és jó emlékekkel távoznak. Azt hiszem, rég megdőlt a sötét sarokban ülő, megközelíthetetlen levéltáros mítosza. Ma már egy nyitott, színes intézmény a levéltár. 
– Hazai viszonylatban milyen gyűjteménnyel büszkélkedhet a somogyi levéltár? 
– A legnagyobb kincsek mindenütt azok, amelyek egyediek. Nálunk ilyen a Mohács előtti gyűjtemény, s a 16–19. századi nemes címeres levelek sora. De hála a kollégáknak, a közigazgatási iratokból olyan egyedi dokumentumok is előkerültek, amelyek az adott település számára felbecsülhetetlen értékűek. Ilyenek például a múlt századi iskolák tervrajzai vagy a benne tanítók életrajzot is tartalmazó minősítőlapjai, egy-egy templom, vagy mint Csurgó esetében, a mai városháza, az egykori takarékpénztár tervrajza. 1872–1950 között számos fontos forrás került elő, Kaposvár esetében 1912-től, az első iratoktól 2005-ig valamennyi kaposvári ingatlan általunk őrzött építési adatait adatbázisba rendeztük, amely hamarosan látható lesz.