A 200 éves kemencében sütötték az erdélyi pityókás kenyeret Szántódpusztán

Vasárnap délelőtt, a Szántódpusztai Majorság látogatói időutazáson vehettek részt, amikor a több száz éves kemence ismét életre kelt. Az esemény célja nem volt más, mint hogy az új kenyér ünnepén felelevenítsék a hagyományos kenyérsütés művészetét, amely generációkon átívelő tudásként maradt fenn.

A régi kemence titkai

A szántódpusztai kemence, amely az 1800-as évek óta áll a majorságban, nemcsak a frissen sült kenyér illatát, hanem a múlt emlékeit is őrzi. Ez a különleges építmény nem csupán egy egyszerű sütőeszköz, hanem egy néprajzi kuriózum is. A kemence különleges kialakítása – külön tűztérrel és füstölő helyiséggel – a régi idők mesterségének rejtélyeit hordozza.

– A kemence építésének titka abban rejlik, hogy külön helyen van a tűztér és a kémény, így a füstöt is hasznosították. Itt füstölték a húsokat is, amitől az ételek különleges ízt kaptak – árulta el Bucs-Tonk Levente, aki Pethő Sándor mellett a kemence felfűtéséért felelt.

Pityókás kenyér Háromszékből

A vasárnapi kenyérsütés fénypontja az erdélyi pityókás kenyér volt, amelyet a Torja-Bálványosról származó Lukács Olga családi receptje alapján készítettek el. A kenyér tésztájába főtt burgonya is került, ami különlegessé tette ezt a hagyományos ételt.  

– Erdélyben mindig is kevesebb volt a gabona, ezért krumplival dúsították a tésztát. Ez nemcsak a kenyér állagát javította, de sokkal tovább friss is maradt – mesélte Lukács Olga, aki kamaszlányként tanulta meg a kenyérsütést édesanyjától és nagymamájától. Vasárnap délelőtt Bucs-Tonk Veronika Dórával vállvetve dagasztották a kenyereket, miközben aprólékosan mutatták meg az érdeklődőknek, a jó kenyér minden titkát. Veronika szerint fontos, hogy eltaláljuk az arányokat, amit nehéz grammokban megadni, azt érezni kell. A pityókás kenyér külön figyelmet igényel, hiszen a burgonya miatt a kovásznak kicsivel több idő kell, hogy felhólyagozzon.

Az esemény különlegessége, hogy a látogatók maguk is részt vehettek a kenyérsütés folyamatában. A kemence körül a felnőttek és gyerekek egyaránt kipróbálhatták a dagasztást, formázást, és még saját kis cipóikat is megsüthették. A maradék tésztából készült és zöldségkrémmel megkent rudacskákat a kemence kihűlő hőjében sütötték ki.

Bíró János nosztalgikus emlékeket idézett fel a régi kenyérsütésekről. Mint kiderült, most nem csak a kenyérsütés élménye hozta el a majorságba. Kisgyerekként leste el nagymamájától a kenyérsütés fortélyait éppen itt, a Szántódpusztai Majorságban.

A kenyérsütés öröksége és boldog gyermekkor

János nagyszülei és szülei is itt éltek, akik egész nap dolgoztak és a nagymama gondjaira bízták fiúkat. Eleinte csak figyelte nagymamája munkáját, de később már maga is beállt mellé segíteni.

– Nagy fateknőben dagasztott nagyanyám. Nem ekkora kenyeret sütött, hanem háromszor ekkorát, nagy három-négy kilósakat és három-négy darabot is egyszerre. 

Bizony régen hetente egyszer fűtötték fel a kemencét, és beosztás szerint sütöttek. Mindig egy család reszortja volt a kenyérsütés, de akkor annyit kellett készíteni, hogy minden családnak elegendő legyen. 
– Gyerekek voltunk. A nagymama kemencés lángost sütött nekünk, meg kis cipókat. Mikor kenyérsütés volt, ott álltunk a kemence ajtóban 10-12-en – mutat a kemence felé János – és vártuk, hogy kisüljenek a lángosok. Mama szépen megkente a lángosokat kacsazsírral vagy libazsírral, ami éppen volt, és megsózta. Ahányan voltunk gyerekek, annyi felé tépkedte, és mehetünk is tovább játszani. A mai napig elkísér ez az élmény, és bizony van mit mesélni az unokáknak – nosztalgiázott a nagy fa árnyékában a valaha volt majorsági kisgyerek. 

A frissen sült kenyér élménye

Amint a kemencéből kikerültek az első kenyerek, Levente sorban szelte fel őket. Bőségesen jutott rá a sok finomságból. Valaki tejfölt kent rá, van aki zsírt, de aki akarta meg is vajazhatta, tehetett rá mézet vagy akár sajtot. A kemence melletti tárcsákon szalonna is sült, amivel aztán meg is lehetett szórni a szeleteket. Amíg a vendégek jóízűen fogyasztották a frissen kisült pityókás kenyeret, addig már a kiscipók sültek a kemencében. 

A maradék tésztát pici gombócokra szedve újra kelesztették. Ezeket a gyerekek kinyújthatták. A nyújtott kis tésztákat zöldségkrémmel kenték meg, amiket aztán rudakba formáztak, és már a kihűlő kemencének a  hőjében sültek ki. 

A szülők külön örültek, hogy a gyerekek kiélhették tésztaformázó szenvedélyüket és nagy örömmel nyújtották, kenték a pici tésztákat.

A vasárnapi esemény nemcsak a kenyérsütésről szólt, hanem arról is, hogy a látogatók átélhették a hagyományok és közösségi élmények örömét. A nap végén minden résztvevő haza vihetett egy kis cipót, nemzeti színű szalaggal átkötve, emlékül erre a különleges napra.