A hívő ember félelmek nélkül lehet csak példa mások előtt

– A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a Reformáció Hónapjának idei mottóját Máté evangéliumából választotta: „Légy türelemmel irántam...” Hogy viszonyul a mai ember, korunk társadalma a türelemhez? 
– Elfogyott. Nincs. Hiába finomkodunk a válasszal, ki kell ezt mondanunk. Mindig mindenki a másiktól várja, hogy megértő és türelmes legyen. Közben pedig olyan vibrálást érzek sokszor az emberekben, hogy egy szál gyufa borzasztó tüzet okozna, ha bedobná közéjük valaki. Amikor az esti Híradóban a fő hírek után azt mutatják, hogy az M7-es autópályán a sávlezárásnál megállt egy autós, és elkezdte püfölni a másikat, mert valami nem tetszett neki, ez is a türelem hiányát igazolja. Régen „csak” a nemzetközi jeleket mutogatták egymásnak az emberek. Ma meg már megállnak és verekednek. A keresztyén közösségek mai hitvallása talán éppen az lehet, hogy a vasárnapi istentiszteleten és misén van hol megpihennünk, van hol a terheket letenni, megnyugodni. Aki meghallja Jézus csendes hívását – Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve –, az nem bokszkesztyűben kezdi a hétfőt. Egy-egy hónapnak, napnak egyébként nem hiába lesz az a mottója, ami, mert a szervezők mindig ráéreznek, hogy mire kell a figyelmet irányítani. 

– A türelem szép és fontos erény. Az egyházi személyeknek „alapból” türelmeseknek kell lenniük. Lelkész asszony mikor volt legutóbb türelmetlen? 
– A türelem valóban szép és fontos erény, ám milyen sokszor emelik ki az emberek másokkal kapcsolatban, hogy ő olyan türelmes! Tehát szembetűnő, ha valaki az. Jól látja, az egyházi személyekkel szemben nagyok az elvárások, néha túl nagyok is, pedig mi is ugyanolyan hús-vér emberek vagyunk, mint a gyülekezetünk tagjai. Igyekszünk türelmesek lenni, de néha nem sikerül. Mert nekünk is lehetnek egészségi problémáink, alhatunk rosszul, sokszor meg a napi feladatok sűrűjében botladozunk, és elveszítjük a türelmünket. Utoljára – sajnos – autóvezetés közben történt ilyen, mert felbosszantott az a sok figyelmetlenség, amit aznap tapasztaltam. 

– A demográfiai mutatók, a hívek csökkenő létszáma, a közöny és a slendriánság is elveheti a lelkipásztor kedvét, fokozhatja türelmetlenségét, avagy éppen ez sarkallhatja egyre nagyobb tettekre. Ön évtizedek óta szolgálja a híveit. Milyen a közérzete? 
– Régebben sokszor estem abba a hibába, látva az üres helyeket a templomban, hogy azon kezdtem el gondolkodni, kinek milyen dolga lehetett, miért nem jött el. Ez nem jó, mert azoknak kell örülni, akik ott vannak! Akik komolyan veszik a tízparancsolat IV. tanítását: „Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!” A hétvégi programok sora, az elektromos „kütyük” is távol tartják az embereket az Isten házától, meg talán az a kényelem, hogy itt a templomban (is) ki lesznek szolgálva. Semmit nem kell csinálni, csak hátradőlni és megoldódik minden. Senkit nem szeretnék megbántani, de csak akkor lesz jó a gyülekezeti együttlét, ha én is hozzáteszem magamat, magamból valamit. Úgy vagyok ott, hogy a prédikáció nekem szól, az imádság az én imádságom, az éneket éneklem, leszedem a muskátli megszáradt levelét a templomkertben, hozok az Úr asztalára virágot. Nem várok arra, hogy majd más megcsinálja. Valóban sok gyülekezetet érint a fogyó létszám, az érdektelenség, emiatt nem lehetünk kedvetlenek, de a kérdésére válaszolva: köszönöm szépen, jól vagyok. 

– A gyülekezeteiben milyen módon ünneplik a Reformáció Hónapját? 
– Ebben az évben felemelő ünnepi alkalmakra készülünk a reformáció havában: az alsoki gyülekezet a templom megépítésének a 240. évfordulójára, a csurgói gyülekezet Vályi Nagy Ervin professzor, gyülekezetünk volt lelkipásztora születésének 100. évfordulójára. A hálaadó istentiszteleteken Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hirdeti Isten igéjét. Minden évben a csurgói evangélikus gyülekezettel együtt tartjuk meg október 31-én a reformációi ünnepi istentiszteletet, felváltva egymás templomában. Ilyenkor közösen élünk az úrvacsora sákramentumával. Szép, ünnepi alkalmak ezek mindig. 

Aki egyszer volt már, újra eljön 

– Međugorje, a Mária-jelenések helyszíne a kegyelem oázisa. Ön is járt már e zarándokhelyen. Milyen érzésekkel tért haza? 
– Megtisztulva, mindent és mindenkit másképp látva. Međugorjéről egy bizonyságtevő azt mondta, aki egyszer volt már itt, újra eljön, s aki eljön, az másképp megy haza. Ilyen változást csak Isten tud csinálni. Feljutni a Krizsevác sziklás tetején lévő kereszthez, bejutni a szenvedélybetegségből gyógyulók házába, ahol poklot és mélységet átélt fiatalok beszélnek arról, hogy minden összedőlt az életükben, és azt gondolták: ez a szabadság. Arról is szólnak: sokan azt gondolják róluk, hogy be vannak oda zárva, pedig minden ajtó nyitva áll számukra. Most szabadok valójában. Beszéltek arról is, hogy amikor odamentek, nullák voltak, ám Istennel járva már tízet érnek, így bármikor elmehetnek vissza a világba. A tér a templommal, a fehér márványból készült Mária-szoborral, a sok virággal, a zarándokok százaival, ezreivel felejthetetlen. Ha bármikor azt mondaná valaki: holnap reggel indulunk, gyere velünk, gondolkodás nélkül indulnék… 

Ne félj, csak higgy 

A körülöttünk dúló háború gyermeket, felnőttet egyaránt foglalkoztat, a félelem belopód­zik a családokba, a lelkekbe. A Bibliában több helyen olvashatjuk: ne félj, csak higgy! Ha megfogadjuk a tanácsot, elmúlik a félelmünk? 

– A körülöttünk dúló háború szétzilálta az emberi kapcsolatokat, szétszaggatott családokat, akik ki tudja, mióta nem ölelhették meg egymást. Nem is tudjuk igazán felfogni, hiába látjuk a tudósításokat, képeket, hogy mi is van ott igazán. Imádkoznunk kell értük mindennap, hogy „kibírják a világ összegyűjtött kínját” és véget érjen ez a borzalom. A „ne félj, csak higgy!” biztatását és hatalmas erejét csak az tudja átélni, aki már átélte ennek az igazságát. Átélte azt, hogy „előbb Isten elé kerül minden, ami bennünket ér”, átélte azt, hogy „hagyjad az Úr Istenre te minden útadat”, átélte azt, hogy hiába félünk és szorongunk, mert az nem old meg semmit, nem leszünk előbbre. Ha mi, hívő emberek félünk, hogyan leszünk példává a környezetünknek, a semmiben nem bízóknak, hiszen akkor ugyanolyanok leszünk, mint ők.