Amit a kegyetlen sors elvett tőle, azt vissza is adta: háromszoros felnőtt bajnok lett Boros Bence

– Mikor került kapcsolatba a dzsúdóval?

– Talán hatéves lehettem, amikor elkeveredtem az egyik dzsúdóedzésre, s annyival magával ragadott, hogy ott is maradtam örökre – kezdte a 23 éves Boros Bence, a Pécsi Tudományegyetem másodéves sportszervező szakos hallgatója. – Akkoriban heti három edzéssel kezdtem. Most 15 van.

– Emlékszik még rá, hogy mikor állhatott fel először a dobogóra?

– Hát lehet ilyet elfelejteni...? Még 2007-ben, azaz 10 évesen bronzérmet szereztem. Egy évvel később aztán megnyertem életem első korosztályos országos bajnoki címét, amelyet még 17 – valamint egy kaposvári színekben szerzett birkózóarany – követett. Szekszárdon a diák „B” korcsoportban a 38 kg-os súlycsoportban lettem aranyérmes. A tolnai megyeszékhelyről amúgy kellemes emlékeket őrzök, lévén több ob-t is nyertem ott.

– Ötödik osztályos lehetett Nagyatádon, amikor megtalálták a városban jól ismert és rettegett arcok.

– Egészen pontosan öten voltak, s mivel nem engedtem őket előre az ajtóban, az egyikőjük elrúgta a hüvelykujjamat. Na persze, engem sem kellett félteni.

– Vagyis?

– Volt, akinek az orra, másnak a szája vérzett. Végül aztán betoppant az apukám, s a folyosóra kijövő tanárokkal együtt rendet vágott. Mindenesetre tény, hogy azóta nem láttam ezt az iskolás bandát. Ugyanakkor ott tanultam meg igazán, hogy kerülnöm kell a konfliktushelyzeteket. Edzettebb és erősebb vagyok a többieknél, de ezzel nem élhetek vissza.

– Mondhatni ez volt az első sérülése, amit aztán (már) a tatamin követett a többi.

– Legelőször Budapesten sérült meg a térdem, amit meg is kellett műteni. Aztán egy paksi versenyen gerincfeszítés miatt sérvem lett. Egyértelmű volt a fővárosban és az atomvárosban is, hogy az ellenfe­lem használt nem megengedett technikát, ám a bírók szemében mégis én voltam a bűnős. Később a junior Európa-bajnokságon, Mariborban a bal lábam kapcsolt ki. A legfájdalmasabb mégis egy kaposvári edzésen történt, amikor is öklömnyi nagyságú csomó keletkezett a hátamon. Elképesztő fájdalmaim voltak, egyszerűen képtelem voltam kiegyenesedni. Végül aztán egy természetgyógyász rakott helyre.

– Nem érezte úgy, talán jobb lenne, ha visszavonulna?

– Dehogynem... De olyan fanatizmus, elszántság dolgozott bennem és hajtott előre, amely mindannyiszor visszavitt a tatamira.

– Az elmúlt pár évben nem kínozták a fájdalmak, ekkor egymás után háromszor hódította el a 66 kg-os súlycsoportban a felnőtt bajnoki címet, amivel sporttörténelmet írt Somogyban.

– Amit korábban elvett tőlem a sors, azt most visszakaptam. Ám mégsem erre vagyok a legbüszkébb. Tavaly Szlovéniában, Celjében megnyertem az Európa-kupát, s előtte egy évvel ezüsttel zártam a szarajevói és a belgrádi EK-viadalt. Idén februárban pedig Ausztriában, Oberwartban voltam ötödik a Világ-kupán.

– Mi a nagy vágya?

– Nagyon szeretnék egyszer olimpikon lenni. Világbajnokságon már voltam tavaly a japán fővárosban, Tokióban – 2022-ben Budapest lesz a házigazda, s jó lenne újra ott lenni a vébén –, ám az Európa-bajnokság (ahol kvalifikálhattam volna magam) sajnos elúszott, akárcsak a 2020-as nyári ötkarikás olimpiai játékok. Talán majd négy év múlva... Mindenesetre újra nekivágok, de most valószínűleg feljebb lépek a 73 kg-osok közé.

– Nagyon nem szeret fogyasztani.

– Nem, de kénytelen voltam. Előfordul(t), hogy 6–8 kilótól is meg kellett szabadulnom.

– Öt éven át a 66 kg a súlycsoportban versenyzett.

– Most majd nem a súlyomra kell figyelnem, hanem hogy minél erősebb és jobb kondiban legyek.

– Némi túlzással bejárta fél Európát, s a dzsúdónak köszönhetően eljutott a távoli Amerikába és Ázsiába is.

– Én azt vallom, hogy a tanulás és az (él)sport igenis jól megfér, sőt, kiegészíti egymást. Legalábbis nekem eddig bevált. Amit a sportból tanulok, azt hasznosíthatom a tanulmányaimnál is, s ugyanez igaz fordítva is.