Lehet hibázni vagy talán kell is, mert minden botlás előre visz

– Mi fogta meg a sportban, hogy most, felnőttként is ezzel foglalkozik?
– Több sportágat is kipróbáltam, szertornával kezdtem második osztályos koromban, emellett kosaraztam, ezt a kettőt együtt pedig tíz évig űztem – emlékezett vissza Laski Vivien. – Utána Nagykanizsán a labdarúgás jött be az életembe, s egy olyan csapatszellem alakult ki az együttesnél, amiből olyan barátságok születtek, amik még ma is tartanak. Nagyon sok önbizalmat adott a sport és annak közege, emellett megtanít a kitartásra, a csapatban való együttműködésre.

– Szinkronúszó edzőként robbant be Kaposvárra, hogy jött ez a sport az életébe?
– Egy megkeresés által kerültem Kaposvárra, kezdetben a válogatottól tanultam, akkor még Szauder Gábor volt a Magyar Szinkronúszó Szövetség élén. Tőle kezdtem el elsajátítani Budapesten az alapokat, hiszen abban az időszakban az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jártam. A szinkronúszás szerelem volt első látásra, bár én nem űztem, de ahogy láttam, hogy milyen összetett ez a sportág, rögtön magával ragadott. Majd a Kapos Dynamic akkori elnöke megkeresett a lehetőséggel, hogy szeretnének szinkronúszó edzőt felvenni az egyesületbe, és megpróbálnám-e. Igent mondtam, mert szeretem a kihívásokat, gyönyörű a sportág, nehéz, összetett, van mit tanulni, én meg szeretek tanulni és nehéz dolgokba vágni a fejszémet.

– A szinkronúszás előtt máshol is edzősködött?
– Budapesten egyrészt labdarúgó voltam, másrészt játékvezető, valamint edzősködtem is. Az egyetem végéig játékvezetőként dolgoztam és nagyon szerettem, ez a munka megtanította hogyan kell az emberekkel kommunikálni vagy éppen feldolgozni azt, ahogy ők kommunikálnak velem, nagyon sokat erősített a jellememen. Partjelzőként szerepeltem az NB III-ban, NB II-ben és a női NB I-ben is, illetve megyei elsőosztályú meccseket is vezettem. Az egyetemi éveim alatt labdarúgóként sportoltam, de a tanulmányaim befejezésével leköltöztem Kaposvárra, így a labdarúgást befejeztem.

– Tavaly elköszönt a Kapos Dynamictól, hiányzik az egyesület?
– Tizenhárom év edzősködés után azt mondhatom, hogy hiányoznak a gyerekek, mert nagyon szerettem velük dolgozni, minden nap motiváltak engem. De eljött az az időszak, amikor döntenem kellett, hogy sportmentáltrénerként vagy edzőként dolgoznék tovább, mert sajnos a kettő együtt nem fért meg. Már edzőként is láttam, hogy nagyon sok gyerek küzd olyan problémákkal, amihez mentális segítség szükséges, akkor is próbáltam belevinni az edzésekbe azokat a technikákat, gyakorlatokat, amiket tanultam a sportmentáltréning képzésen. Először csak a szinkronúszó gyerekekkel üléseztem, de később aztán kinőtte magát az egyesület keretein kívül a munkám és egyre több sportolóval kezdtem együtt dolgozni.

– Hogy jött az ötlet, hogy elkezdi a sport mentáltrénerkedést?
– A tizenhárom év edzői tapasztalat azt mutatta, hogy nagyon sok gyerek küzd a mindennapokban különböző problémákkal, mint például: önbizalomhiány, beilleszkedési problémák, stresszhelyzetek kezelése és sajnos ezek megoldásait nem tudták elsajátítani. Ezek a problémák az edzésen csapódtak ki nálam, a vízben való teljesítményükre is hatással voltak. Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a sportmentáltréninggel, nem csak azért, hogy jobb edző legyek, hanem elsősorban azért, hogy magamat fejlesszem. Másrészről fontosnak tartottam, hogy olyan kiegyensúlyozott életet tudjanak ezek a gyerekek élni, ami az élsportban nem mindig összeegyeztethető. Azoknak a sportolóknak, akikkel korán elkezdtem foglalkozni, gyorsabban nőtt a teljesítményük is. Először csapaton belül kezdtem el alkalmazni a mentáltréninget, aztán külön üléseken kezdtünk el dolgozni azokkal a sportolókkal, akik igényelték. Be kellett látnom egy idő után, hogy nem lehetek edző és mentáltréner is, hiszen teljesen más az edzői és mentáltréneri prioritás.

– Ezt ki tudná fejteni?
– Edzőként mindig a legmagasabb teljesítményre törekedtem, mindig próbáltam kihozni a gyerekekből a maximumot, aztán megláttam ennek a lelki hátterét, hogy nem biztos, hogy minden gyerekből ki lehet hozni a maximumot és nem biztos, hogy minden gyereknek az a legjobb, ha élsportoló lesz. Ezt mentáltrénerként kezdtem megérteni, hogy nem mindenkinek van arra igénye, hogy havonta, hetente versenyekre járjon, nem mindenki bírja ezt a feszültséget, valakinek elég a hobbisportolás is, mert ő attól boldog, hogy mozoghat, feltöltődhet.

– Hogy vált magából mentáltréner?
– Online végeztem el a pandémia idején a mentáltréninget, majd kicsit később a life coachingot. Kenyeres András tanított, ő volt régen a magyar vízilabda válogatott sport mentáltrénere is.

– Mi a különbség a sportmentáltréner és a sportpszichológus között?
– Azt tudni kell, hogy egy sportpszichológus hét évet tanul azért, hogy ő sportpszichológus lehessen, a legnagyobb különbség az az, hogy mi csak a jövővel foglalkozunk. Kitűzünk egy célt a sportolóval és azt próbáljuk megvalósítani, míg a sportpszichológusok a múlttal is foglalkoznak. Mi csak mentálisan egészséges személyekkel dolgozunk, akiknek van valami elakadás a sportjukban, esetleg az önbizalmukban, vagy az életük bármely területén.

– Hány sportoló jár az üléseire? 
– A létszám mindig változó, mert időszakonként mindig más sportágakból keresnek meg, jelenleg húsz sportolóval foglalkozom, gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt. Nagyon örülök, hogy a szülők ilyen korán felismerik annak a szükségességét, hogy mentálisan is foglalkozzunk a fiatalokkal. Elég nagy a szórás, mert járnak hozzám Kecskemétről, Budapestről, Siófokról, Zalaegerszegről és Nagykanizsáról is. A távolabb élőknek online szoktam üléseket tartani. Nagyon jó az online világ, mert a távolság már nem akadály és tudok segíteni olyan embereknek is, akik messzebb laknak.

– Milyen különböző sportolókkal foglalkozik? 
– Sokféle sportoló jár hozzám, fitneszversenyző, birkózó, úszó, vízilabdázó, táncos, labdarúgó, ritmikus gimnasztikás, kosárlabdázó, kadét, de régebbi tanítványaim is kerestek már fel, illetve Szerafin Zsófia világbajnok és Európa-bajnok kajakozó.

– Milyen problémával keresik fel a legtöbbször?
– Sokan keresnek meg önbizalomhiánnyal, elakadással, illetve kudarctűrés kezelésével kapcsolatban. Azért is választottam ezt a foglalkozást, mert gyerekként nekem is nagy gondot okoztak a hasonló problémák. Azt éreztem, hogy nem hozom a maximumot a sportban vagy a tanulásban, akkor már nem is érdemes csinálni, és ez a mai gyerekekre is nagyon jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy nem kitartóak, hanem egyszerűen nem látják, hogy van egy másik út is: ha nem jön össze elsőre, nincs semmi gond, hibázni lehet, hiszen ezek lépcsőfokok, amik előre visznek. Sokkal magabiztosabbak lesznek azok a gyerekek, akik ezt már fiatalon elsajátítják, hogy hibázni lehet és kell is tudni.

– Hogyan zajlik egy ülés?
– Minden ülés egyéni, mindenkire magára szabom rá az üléseket. Az ülések hossza is változó, de általában 60 percesek. Az első két-három alkalom az ismerkedésről szokott szólni, mert fontos, hogy kialakuljon a kölcsönös bizalom a (gyermek vagy felnőtt) sportolóval, erre építjük fel a későbbi célokat. Hetente találkozunk és egy előre kijelölt fejlesztési irányba, új módszereket alkalmazva fejlesztem egyénileg a sportolókat. Nyitott kérdéseket teszek fel, amikre a sportolóknak maguknak kell megtalálniuk a válaszaikat, s közben megismerik saját magukat is. Mindig meghatározunk egy ülésszámot, valakinek a hat ülés már elég, valaki mélyebb elakadással jön vagy többel. Egy adott elakadás körülbelül 6-12 ülés körül van, de akinek több vagy összetettebb problémája van, akkor az annyival kitolódik.

– Mint már említette, a coachinggal is foglalkozik, abban a szerepkörben milyen problémával keresik fel?
– Azt gondolom, hogy a sport és a magánélet nem választható teljesen szét, pont ezért végeztem el a mentáltréning mellé a coachingot is, mert sokszor a sportmentáltréning a sportolóknak a sporttal kapcsolatos elakadásokban vagy teljesítményfokozásban segít, addig a coaching életvezetési problémákkal foglalkozik és a magánéletben hasznos segítőnk. Ha valaki a munkahelyén nem érzi jól magát és esetleg ezt a problémát szeretné megoldani, akkor nem én mondom meg, hogy mit csináljon, de olyan feladatokat adok, ahol a felnőtt megismeri magát, saját szükségleteit és rájön, hogy neki mi is lehet a jó megoldás: legyen az akár munkahelyváltás vagy éppen a munkahelyi konfliktus megoldása.

– Mit gondol, a sportolók miért jutnak el arra a pontra, hogy úgy döntenek, abbahagyják szeretett sportágukat?
– Minden sportoló más és más, nem lehet egy kalap alá venni mindenkit, hiszen valaki 41 évesen még élsportot űz, valaki pedig 18 esztendősen már abbahagyja a sportolást a tanulmányai miatt. Szerintem a legfontosabb, hogy a sportolónál a belső motivációt erősítsük meg/alakítsuk ki, ami azt jelenti, hogy szereti és akarja csinálni a saját sportágát. Annál fontosabb nincs, hogy élvezze, akár élsportról, akár hobbisportról beszélünk, hiszen hogyha nem szereti, akkor nem is fogja olyan sikeresen csinálni.

– Ha egy sportoló egy sérülés után tér vissza a sportjához, akkor ő lehet ugyanolyan jó, mint a sérülése előtt?
– Sajnos ez gyakori probléma, hogy a sportolók félnek visszatérni sérülés után. Igenis számít a mentális felkészülés, hogy könnyebben visszatérjenek a sportba. Ha végig csinálják a rehabilitációt és emellé mentálisan megerősítjük a gyógyulást, akkor van a legnagyobb esélyük arra, hogy visszatérjenek. De akadhat olyan biológiai korlát, ami akadályozza abban a mozdulat végrehajtásában, ami neki szükséges a sporthoz, akkor mentáltréningezhet, de nem fogja tudni úgy végrehajtani a mozdulatot, mint hogyha teljesen egészséges lenne. Mindent nem lehet csak mentáltréninggel elérni, ez önmagában kevés. Van olyan sportoló, aki azt mondja, hogy még két hónapig pihen és mentálisan rákészül a versenyekre, edzésekre, a szezonra, utána valóban vissza tud térni, de véleményem szerint minél tovább marad távol az adott sportágtól (és nincsenek kezelve ezek a problémák), annál valószínűbb az, hogy abbahagyja a sportolást. Nem lesz pozitív megerősítése, nem lesznek pozitív élményei (például versenyek), amik támogatják abban, hogy folytassa. Nagyon sok sportoló azért szeret sportolni, mert jó a közeg, szereti a versenyeket és a társaságot, ha ezek nincsenek, akkor sokkal nehezebb számára motiváltnak maradni.

– Mi a további célja a sportmentáltrénerkedéssel?
– Az első és legfontosabb célom, hogy olyan kiegyensúlyozott sportolókat neveljek, akik nem csak a sportban, hanem a magánéletben is harmonikus, teljes életet élnek. A fő célom pedig az, hogy  olimpikonokkal dolgozhassak és őket készíthessem fel majd az olimpiára.

Laski Viviennel készült podcastünket ide kattintva hallgathatják meg!