Az olimpia volt az álma, most másoknak segít beteljesíteni

Sportpályafutása csúcsa lehetett volna az olimpia, ám  nem indulhatott. Borsos Dávid sosem adta fel, és hiszi, hogy egyszer kijuthat az ötkarikás játékokra, csak egy kicsit másképp. Bízik benne, hogy edzőként valaki más álmát válthatja majd valóra. 

– Mi az ami megfogta a birkózásban, ami miatt ezt a sportágat választotta?
– A történetem általános iskolában kezdődött. Elsős vagy második osztályos lehettem amikor az akkori osztályfőnököm, Marika néni felhívta édesanyám figyelmét, hogy kéne valamit kezdeni velem, mivel kicsi vagyok és sok az energiám, amit jó lenne lekötni. Édesanyám pedig úgy döntött keres valamit számomra. Hozzánk nagyon közel volt a Dózsa edzőcsarnok, ahol több sportágat is ki lehetett próbálni. Először a dzsúdó teremben érdeklődtünk, de végül a birkózóknál kezdtem, mert valaki kikiabált édesanyámnak, hogy erre a csenevész srácra kíváncsi. Végül ott kötöttünk ki, és annyira megtetszett az az atmoszféra, hogy hamar otthonra találtam ebben a környezetben. A többi már az én magam történelme. Többek között sokat edzőtáboroztam a válogatottal, sokat jártam külföldön, de mindig Kaposvárra tértem haza és egészen 24 éves koromig itt űztem a sportágat.
– A birkózás egy test test elleni sport. Gyerekként nem volt ez ijesztő?
– Nem. Talán pont ez volt ami engem megfogott. A birkózó teremnek van egy légköre, egy sajátos szaga, ami kívülállóknak nem feltétlenül kellemes. Ám maga az, hogy az ott sportolók hogyan edzenek, gyűrik magukat és a másikat, inkább lenyűgözött. Agresszívnak tűnhet kívülről, de ez közel sem így van. A küzdősportolókra nagyon igaz, hogy mi vagyunk azok, akik leginkább tudják kontrollálni a testüket, az érzéseiket, de nyilván ezt is meg kell tanulni. Ez egyáltalán nem volt ijesztő, sőt nagyon jó volt, hogy gyerekként sportoló kortársak között lehettem. Élveztük, hogy együtt fejlődhettünk, megélhettünk szép vagy éppen kevésbé szép pillanatokat. Ez tette csodálatossá azt az utat amit bejártam.
– Említette, hogy a birkózás agresszív sportnak tűnik, de megtanította figyelni az érzéseit. Ez a személyiségét is formálta?
– Igen. Pontosan ezért is ajánlanám sok fiatalnak, mert én személy szerint nagyon sokat köszönhetek a sportolói múltamnak és annak amivé váltam ezáltal. Az a szociális háló amiben az ember felnő, különböző tulajdonságokkal ruház fel minket. Nekem rengeteget segített ez a sportág, hogy megtaláljam önmagam, a békét  belül, vagy mások felé. Tiszteletre tanított, és hogy hogyan tudok céltudatosan küzdeni az álmaimért, vagy ha az nem jött össze, akkor megtanultam, hogy hogyan ne adjam fel, hogyan álljak fel. Ezért nagyon hálás vagyok.
– Jöttek a sikerek. Mi volt az első komolyabb eredmény?
– Sokat jártunk külföldere, azokat a versenyeket csodáltam, de az első emlékezetes eredmény egy diákolimpiai második helyezés volt. Abban az időben egy nagyon felkészült és jó csapatunk volt, felnéztünk egymásra, segítettük a másikat. Később jöttek a komolyabb sikerek, mint a korosztályos válogatottság, országos bajnoki címek. Próbáltam előrébb jutni és aztán odáig jutottam, hogy sikerült bekerülnöm a felnőtt válogatottba. Többszörös felnőtt országos bajnok lettem, képviselhettem a hazámat korosztályos és felnőtt Európa-bajnokságokon, illetve felnőtt világkupán is.
– Az olimpia szele is megérintette.
– Így van. Sajnos tényleg csak a szele. Viszonylag fiatalon bekerültem az olimpiai keretbe. Nyilván a sportéletben a siker csúcsa, az az olimpia és az olimpiai érem. Nekem is fiatalon az lebegett a szemem előtt, hogy szeretnék egyszer kijutni az ötkarikás játékokra. Ilyen szempontból sikernek könyveltem el, hogy bekerültem a keretbe, olimpiai edzőtáborokban vettem részt.
– Aztán mégsem sikerült. Mi történt?
– Számomra ez nyilván azért drámai volt. 2014-ben a nemzetközi birkózó szövetség a semmiből hozott egy olyan döntést, hogy eltörlik az olimpián az én súlycsoportomat, az 55 kg-ot, ami nagyon sok sportolót érintett. Gondoljunk csak az ázsiai versenyzőkre. Derült égből villámcsapás volt. Ez ellen nem lehetett semmit se tenni.
– Egy sportolónak ilyenkor az álmát veszik el, kemény munka vész kárba. Hogyan élte meg ezt?
– Ez tényleg egy fájó pont volt. Azért egy olimpiára kijutni nagyon nehéz és még sok munka lett volna benne, de ha nem vették volna el, az eszme legalább megmaradt volna nekem. Amikor először értesültem a döntésről, hirtelen nem tudtam hová tenni. Nem gondoltam, hogy egyik napról a másikra születhet ilyen döntés, de kiderült, hogy ez már végleges. Értetlenül álltam, álltak nagyon sokan, sportolók, edzők. Ez frusztrációt eredményezett, hogy akkor most mit is kezdjek az életemmel. Valaki, aki fiatalon elkezd egy olimpiai sportot azzal a céllal, hogy a nemzetét képviselhesse, és egyszer majd neki szóljon a himnusz, sokkoló amikor ezt elveszik tőle. Elkezdtem gondolkodni, hogy esetleg próbáljak másik súlycsoportot, vagy maradjak-e egyáltalán a birkózásban.
– Volt olyan pont amikor azon gondolkodott, hogy végleg búcsút mond a birkózásnak? Mert, ha ideáig jut egy sportoló akkor ez a történet nagy drámája.
– Így van. Őszintén, nyilván elgondolkodtam, hogy abba is hagyom, és ahogy a későbbi életutam is mutatja, az aktív pályafutásból, mint sportoló, ki is léptem. Sokat gondolkodtam rajta, de végül meghoztam a döntést. Akkor jött a lehetőség, hogy elhelyezkedjek külföldön, mint edző. Svájc és Ausztria után végül Németországba sodort az élet.
– Mit tanított ez a történet. Mit üzenne a fiatal sportolóknak akik hasonló helyzetbe kerülnek?
– Nagyon kevés sportolónak adatik meg, hogy elérje a legvégső álmát, és ha nem sikerül,  a kérdés az, hogy ezzel az űrrel mit tudunk kezdeni. Azt gondolom, – lehet közhely – ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik egy másik. Én is így gondolkodtam, és bár le kellett mondanom az olimpiáról, az élet rávezetett: mi van akkor, ha valakit én segíthetek hozzá, hogy az álmát beteljesítse és bajnok legyen. Így próbáltam megfogni az egészet.
– Abban, hogy ezt valaki legbelül a szívével is megértse és elfogadja, borzasztó sok munka van.
– Persze, de valahol tényleg igaz, hogy az élet ad és elvesz. Fontos, hogy ezt az „ego dolgot” háttérbe tudjuk rakni. Lehet, hogy az egész nem rólam szól. Ez nyilván nehéz. Viszont, ha sikerül, végül eljuthatok én is egy olimpiára, csak kicsit máshogy.
– Jelenleg Németországban edzősködik. Milyen a „szőnyeg szélén” állni?
– Ausztria és Svájc után kaptam a megkeresést Németországból, Brannenburgból, a kötöttfogásnak kellett egy vezetőedző. Fiatal koromban többször jártam már itt, hiszen nagyon erős versenyeket szervezetek. A sors végül is visszaterelt és lehet, hogy végül a történet így kerek. Szeretem és élvezem, hogy edző és pedagógus vagyok. Nem csak a sport területén próbálok hatni a tanítványaimra, hanem igyekszem, hogy ne csak jobb sportolóvá, hanem jobb emberré is váljanak. Két éve vagyok itt és talán most már látszik a munkám eredménye, több német bajnoki győzelem, korosztályos Európa-bajnokságon kiváló eredmények.
– Ha lenne lehetősége hazatérni, itthon folytatni a pályafutását, megtenné?
– Ez mindig egy hatalmas kérdés. Nyilván az ember soha ne mondja, hogy soha, de most nem szeretném a srácokat akikkel dolgozom otthagyni. Ám nyilván haza húz a szívem és természetesen előfordulhat, hogy hazatérek.
– Ha van egy kis szabadidő, akkor mivel tölti szívesen?
– Szeretek utazni, megnézek nagyobb versenyeket, meglátogatok híres sportolókat, edzőket, sporthelyszíneket. De szeretek olvasni, szeretem magam ilyen formán is fejleszteni. Korábban említettem az önfejlesztés témáját és szerintem ez nem állhat meg fiatalabb korban, így ilyen témában olvasok, vagy nézek videókat. Sportolok is, focizom, de szeretem a tollaslabdát, túrázni és a snorkel is nagyon kikapcsol. Van amikor csak a passzív pihenést választom, csak simán otthon vagyok, megnézek egy jó filmet, vagy sorozatot, ilyenkor figyelem, hogy mit kíván a testem és a szellemem, és próbálok ennek megfelelően kikapcsolni.
– Elképzeltem, hogy kerek a világ: olimpia, megcsillan egy magyar aranyérem, és Ön is ott áll. Ha csak a szőnyeg mellett is.
– Igen. Szerintem is ez lenne az igazi. Még van időm, hiszen most kezdtem az edzői pályafutásomat és nagyon sokat szeretnék még tanulni, de nyilván minden úgy lenne a legkerekebb ha egy magyar sportolót, Magyarországon tudnék hozzásegíteni egy olimpiai aranyéremhez.