Megrendítő olvasmány egy Auschwitzot megjárt somogyi lánytól

A somogyszili fiatal zsidólány soha nem gondolta volna, hogy olyan rémálmot él át ébren, amit a koncentrációs tábor jelent. Bauer Júlia a másfél éves pokolról naplót írt. A három füzetet négy évvel a halála után találták meg fiai, Suchman György és Suchman Tamás. Megrendítő olvasmány. Egy 21 éves somogyi lányé, aki egy emberségesebb munkavezetőtől kapott egy határidő naplót, egy szlovák lánytól pedig egy adag kenyérért vett ceruzát, aminek a vége piros-fehér-zöld volt, és az volt ráírva: nem, nem, soha! És mégis címmel, a deportálástól, a haláltáborokon át, a hazatérésig vezetett feljegyzésekből kötet született, melyet házigazdaként Suchman Tamás mutatott be, elsőként Kaposváron, majd Marcaliban.



– Európában hatmillió zsidót öltek meg. Magyarországról 542 ezren, Somogyból 8100-an, Kaposvár környékéről 3500-an, Marcaliból 191-en, Somogyszilből pedig, ahol édesanyám született 36-an haltak meg – idézte fel Suchman Tamás, aki azt is hozzátette: Anna Frank után, európai jelentőségű írás édesanyja eredeti kéziratából szerkesztett könyv.
Filebics Magdolna szociológus Bauer Júlia halála előtti hónapokban interjút is készített az asszonnyal, ami szintén a kötet része. – Félve kérdeztem meg, hogy hajlandó-e mesélni arról, amit átélt – mondta Filebics Magdolna. – Szívesen beszélt, már várta a találkozásokat, hogy folytathassa, mintha egy hatalmas tehertől szabadult volna meg. A beszélgetéseket magnóra vettem és igyekeztem megőrizni az élőbeszéd stílusát, ami sokkal közelebb hozza, átélhetőbbé és érthetőbbé teszi azt, amit elmondott. A szociológus azzal folytatta: fontosnak tartja, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon a kötet, mivel napjainkban is olyan társadalmi jelenségek, folyamatok vannak, melyek különböző embercsoportok ellen irányulnak, gyűlöletet keltenek, konfliktusokat idéznek elő.

– Azt gondolom valamennyiünknek fontos erkölcsi kötelességének kell lennie, hogy a maga módján, lehetőségeivel, eszközeivel szembeszálljon az előítéletekkel. A rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak a legtöbb esetben az alapvető oka a tudatlanság, vagy a téves tudás – fogalmazta meg Filebics Magdolna.
–Ez a könyv azzal a szándékkal született meg, hogy egy memento legyen, méghozzá nem is akármilyen, hanem egy forráskiadvány. Ezért a könyvben az eredeti napló másolt oldalai is szerepelnek  – ezt már a kötet szerkesztője, Sas Péter irodalomtörténész mondta, aki kihangsúlyozta azt is: szakemberként és magánemberként is nagyon mélyen megérintették a kéziratos írások. – Egy olyan tanítókönyv, ami azt üzeni, hogy nem kell hinni semmilyen szétválasztásnak, mert mindenkinek ez a hazája, legfeljebb más a vallása. Példáként elmondta Bauer Júlia életének egy mozzanatát, mikor általános iskolásként a jól tanuló lányt verekedésen kapta az igazgató.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Marcaliban is bemutatták a megrendítő olvasmányt
[/caption]

Kiderült, hogy nem azért verekedett, mert megsértették, mert lezsidózták, hanem mert egy sváb osztálytársa Kossuth Lajost tolvajnak nevezte, s azt nem hagyhatta,- ahogyan maga fogalmazta: akit egy nemzet imád, azt letolvajozzák. Bauer Júliát magyar és sváb közösség vette körül, kevesen voltak zsidók. Ebből a közösségből ragadta ki a II. világháború, illetve a zsidóellenes intézkedés.

A marcali könyvbemutatón Kiss Iván címzetes prépost, Marcali esperes-plébánosa arról beszélt, hogy különösen az a rész fogta meg, amikor Bauer Júlia a küzdelemről ír. – Minél nagyobb volt a hőség, annál kevesebb vízhez jutottunk. Éreztük, hogy ez soká már nem mehet, valaminek történnie kell. Aztán felülkerekedett az élni akarás, s egy hang szólalt meg bennem, haza akarok menni, élni akarok magamért, a szüleimért, két drága szép öcsémért. Újra erőt vettem, s tovább vonszoltam magam – idézett a naplóból Kiss Iván, azt is kihangsúlyozva, hogy mennyit jelentett a túlélésben Bauer Júliának Istenbe vetett hite. – Az átélt szörnyűségek figyelmeztető jelek, hogy soha többé ne legyen zsidó, vagy keresztény gyűlölet, hogy senkit ne bántsanak a hitükért – mondta az esperes-plébános – A küzdeni akarás hatalmas erőt adhat nekünk is, amit ez a könyv is sugall, hogy mégis van visszaút, mégis van túlélés, mégis a jó erősebb a rossznál, mégis győzedelmeskedik a szeretet a gyűlölet felett.

A naplóbeli részletek borzalmainak valóságát egy túlélő tolmácsolásában is átélhette a közönség. A Keszthelyen élő, kéthelyi Fürst Lászlóné Bárány Katalin, - aki akkor ismerte meg az egyik kaposvári közös ismerősüknél Bauer Júliát, mikor már hazajöttek a koncentrációs táborból - osztotta meg sosem feledhető hányattatásait. Bárány Katalint 14 évesen vitték el Auschwitzba szüleivel együtt. – A szüleimtől elszakítva a gyereklágerbe kerültem, a C láger 12-es blokkba, ahol 1000-1200-an voltunk. 33 blokk volt, ami úgy 35 ezer embert jelentett. Ebből a 35 ezer emberből később kiválogattak 500-at, a jó isten velem volt és bekerültem, mert az volt a szerencsés, aki minél előbb elkerült Auschwitzból, mert az volt a halálra kijelölt hely. Nem csak a krematórium füstjét éreztük, hanem az égő emberi hús, haj és bőr émelyítő szagát azon gödör felől, ahova azokat lökték, akiket fejbelőttek és olajjal leöntve égették a holttesteket – emlékezett Bárány Katalin. – A mély hitem, ami nem hagyott el, miközben 14 évesen négy lágert jártam meg. Mezítláb, egy szál rongyban, 30 kilóval jöttem haza. Édesanyám is haza jött, de édesapám ott maradt, meghalt a kőbányában.

Suchman Tamás azt is elmondta: a kaposvári könyvbemutatón hatan voltak, akik túlélték a haláltáborokat, egyikük kezén még most is emlékszik a számokra: 23123... Tervezi a kaposvári és a kéthelyi zsidóság történetének a feldolgozását is: kik maradtak életben, kik haltak meg, kik segítették őket a túlélésben. A marcali zsidóságra emlékező márványtáblákat is állíttat.


Somogyzsiltól Kaposvárig, onnan Auschwitzig, majd Allendorftól vissza Kaposvárig

Bauer Júlia 1923-ban született Somogyszilben. 2000 április 23-án halt meg, Marcaliban temették el. 1944-ben és 1945-ben Somogysziltől Kaposvárig, onnan Auschwitzig, majd Allendorftól Kaposvárig írta naplóját.
A németek Kaposvárra 1944. március 19-én vonultak be. Vasárnap volt, hétfőn pedig már úgy kezdődött a nap, hogy Bauer Júliának is azt mondták, zsidó a buszon nem utazhat. A somogyszili zsidókat is bevagonírozták, egy vagonba nyolcvan embert tereltek.
 "Hetedikén megérkeztünk Auschwitzba és amikor kiszálltunk, kiszálltunk? - kilöktek bennünket a vonatból, akkor egy pódiumon zenekar várt bennünket és a tangó bolerót játszotta. Vezényelt a karmester, és én megjegyeztem, hogy gyerekek, hiszen ez egy egész kedélyes hely, még zenekar is van..." Aztán megnyírták őket, teljesen kopaszra, és amikor kimentek az épületből, Bauer Júlia azt kérdezte, azok a hatalmas cementkádak miért vannak ott, egy pozsonyi nő azt válaszolta, " ha nagyon kövér volt az anyád, akkor a zsírja ebbe kerül".

A koncentrációs táborban Bauer Júlia száma a 23027-es volt. "Olyanok voltunk, mint az állatok, csak az érzékeink tompák.(...) Az étel mindennap egyforma szárított főzelék volt tele brómmal (...) az ételben elfogyasztott brómtól annyira nem normális állapotban voltunk, hogy gondolkodni nem tudtunk, és nem is tudtuk felfogni, hogy tulajdonképpen mi történt velünk...". Vissza Magyarországra 1945. október 29-én érkezett. A túlélőket Ágfalván egy magyar hadnagy üdvözölte, aki azt kérte, ne gondoljanak rájuk gyűlölettel, elhurcolásuknak nem ők az okai.