Húsz méterre a haláltól: tíz éve történt a siófoki tragédia

– Behegedtek tíz év alatt a sebek?
– Á, dehogy! – felelte Kiss Ferenc. – Nézze az alkaromat, nemrég is jött még ki belőle üvegszilánk. A könyökömön egy kis púp és heg, ennyi maradt emlékül, meg hogy az emelés nehezemre esik ezzel a kezemmel, néha a csillagos eget látom a fájdalomtól. De talán már kijött az utolsó üvegszilánk is.

– És a lelki sebek?
– Szerencsés alkat lehetek, talán ha ötször-hatszor álmodtam a siófoki balesettel az elmúlt évtized során. De a május nyolcadikai dátumot sosem feledem, hiszen a második születésnapom. Nem voltam soha különösebben nagy hívő ember, de Isten különös kegyében lehettem, hogy akkor és ott életben maradhattam. Nem sokon múlott...

– Mennyin pontosan?
– Tizenöt-húsz méteren. Előírás, hogy ha előre látjuk egy baleset bekövetkeztét, akkor a motortéren át el kell hagyni a vezetőállást és a hátsó állásba kell igyekezni. Én ezt nem tartottam be, ennek köszönhető, hogy élek. Nem volt több időm, mint hogy az ütközés előtti pillanatban ösztönösen lekuporodjak az úgynevezett mozdonykonyhában a pult alá, oda, ahol volt erre hely. A lemezajtó, a generátor, a hatalmas dinamó leszakadt a motortérben. Az összenyomott volna. De ha még húsz métert megy a vonat, akkor poszméhként préselt volna össze a két üveg közötti merevítő vas is, láttam ugyanis fölöttem, hogy egyre nyomódik össze. Azért sem volt időm hátra szaladni, mert míg csak lehetett, nyomtam a dudát.

– Két német turistabusz ment ugye át egymás után a Darnay téri sorompón, és a másodikat „kapta el” a vonat. Már az első busz is piroson mehetett át?
– Nem, az még szabad jelzésen, de közben pirosra váltott.

– Olyan gyorsan odaért a vonattal az átjáróhoz a pirosra váltás után?
– Hétszáz méterre van a piros jelzést adó jel, én meg százzal jöttem. Láttam én, hogy a második busz nem áll meg, nyomtam is a dudát, ekkor még rá is fékezett a buszsofőr, de azután újra nekiindult. Az ütközés előtti pillanatban közvetlen közelről néztünk egymásra. Azt a tekintetet soha sem felejtem el. Nem is annyira rémület, mint inkább megdöbbenés, meglepetés ült ki szegény sofőr arcára.

– Aztán nyilván egy csattanás és vége...
– Én már dobtam is le magam, aztán füst, porfelhő, korom, majd a néma csend... Rutinos mozdonyvezetőként láttam már egy-két balesetet, de most döbbenetes látvány fogadott. Harminchárom halott... Valahogy lekászálódtam a hátsó vezetőfülkén át, leültem a kerítés tövébe és hívtam a mobilomon a szolgálatvezetőt. Káromkodtam csúnyán, azt hiszem, ezt váltotta ki belőlem az egész. No aztán később a pszichológus sem tette zsebre, amit tőlem kapott, talán még ma is reszket...

– Miért bántotta?
– Ki akart készíteni ahelyett, hogy segített volna. No, de bennem emberére akadt. Ordítottam vele, hogy miért akarja belémbeszélni, hogy én voltam a hibás? Sok aranyos ember is segített persze, természetgyógyászok például. Ők is azt mondták, szerencsés alkat vagyok. Merthogy közvetlenül a baleset után is tudtam nyugodtan aludni. Nem érzem hibásnak magam, nem tudtam volna mást csinálni, nem lehetett elkerülni a balesetet. Táppénzre mentem akkor, mindenki azt mondta, csak pihenjek, erősödjek meg lelkileg. Érdekes, mindenki az én lelkemmel foglalkozott. A baleset napján bent járt a kórházban (vért is vettek tőlem, nem ittam-e esetleg) Medgyessy Péter miniszterelnök és Csehák Judit egészségügyi miniszter, egy csokor virágot akartak adni nekem, de mondtam, adják inkább az idegenvezető hölgynek, aki a buszon utazott és a csodával határos módon maradt életben.



– Nem akart már többé visszatérni a mozdonyvezetői fülkébe?
– Egy évig maradtam táppénzen, ennyi járt, közben sokat gondolkodtam, hogy visszatérjek-e, vagy sem. Végül azután az egy év elteltével naplózónak álltam be, irodára. De közben is „vezettem” azért, hiszen vonattal jártam dolgozni és néha fölkéredzkedtem a vonatvezető kollégáimhoz. Az első időszakban, amikor átjáróhoz érkeztünk, rossz érzés fogott el, de azután elmúlt ez is hamar. Egy idő után a főnököm bakternak akart kitenni, bakter fizetéssel. Majdnem harminc év szolgálat után... Ne szórakozz velem, mondtam neki, írtam a vezérigazgatónak egy levelet, amit úgy írtam alá: Kiss II. Ferenc, a harmincnegyedik áldozat. Azt kérdeztem a vezértől: milyen cég az, ahol ha valaki bajba kerül, azt kikiáltják bűnösnek akkor is, ha semmiről sem tehet? Három hét múlva jött a válasz: azonnali hatállyal szereljek le, a nyugdíjazásomig a munkavégzés alól felmentenek, de a fizetésemet megkapom. Vettem hát pár üveg sört, meg némi töményet és a kollégákkal azon nyomban meg is ünnepeltük az utolsó napomat a társaságnál. Hat nap híján harminc év, ennyi szolgálati időm jött össze. Nem sokkal később jött egy rendelet, ami alapján ténylegesen nyugdíjba mehettem, hat éve, ötvennégy évesen.

– Polgárőrségre váltott...
– Mármint „főállásban”, mert amúgy 1991 óta vagyok polgárőr és 1995 óta elnöke a balatonberényi egyesületnek. Somogyban én vagyok a legrégebb óta elnök. Igyekeztem mindig úgy élni, a baleset után különösen, hogy senki se mondhasson rám egy rossz szót sem. A polgárőrség éltet, annak ellenére, hogy idegölő tevékenység, köszönet alig jár érte, viszont ha balhé van, megkapjuk a kérdést, hogy „hol voltatok”.

– A baleset miatt „bekerült a médiába”, ezt hogyan viselte?
– Jól, egyszer a párommal a marcali vásárban jártunk, onnan adtam élő telefoninterjút a keszthelyi rádiónak, és azt vettem észre közben, hogy mindenki engem néz. Persze, mert a rádió adása ki volt hangosítva a piacon.

– Mostanában a rapsicok rettegnek önöktől...
– A vízi polgárőrségben is benne vagyunk, társadalmi halőrök is vagyunk, akad teendő bőven, hiszen sok a rapsic, a múltkor éppen balatonberényi vendéglős orgazdák buktak le. Szóval, rettegjenek csak a rabellók, mert jövünk!

Sok helyre kellene még sorompó

A tíz évvel ezelőtti siófoki baleset után hamar szereltek föl karos sorompót abba az átjáróba, ha már akkor van olyan, az megelőzhette volna a történteket...
– A Balaton-parton talán mindenhová került utána sorompó, ám a „sorompókampány” véget ért és az országban még sok olyan átkelő van ma is, ahová nagyon kellene egy sorompó, mert a villogó nem elég - mondta Kiss Ferenc.