Egy élet munkája mások boldogulásáért

Intézményi integráció - csupa haszon

A hallássérült gyerekek, halló gyerekekkel való közös oktatását kifejezetten hasznosnak ítéli meg az főigazgatónő. A szülők örülnek, hisz az iskolában maximum 15 gyerek lehet egy osztályban. Ezáltal felkészítik a gyerekeket arra, ami felnőve majd a valós életben is várja őket, vagyis hogy a halló emberek világában kell megállni a helyüket.

– Rangos kitüntetést kapott egy szolgálatért, melyet érdemes alaposabban megismerni. Az intézmény igazgatójaként, szerteágazó feladatai vannak. Melyek azok, amikért a díjat kapta?
– Ez egy 120 éves intézmény, melyben például ősszel 30 éves lesz a logopédiai óvodánk és 20 éves a logopédia iskolánk. Ez tehát egy hármas évforduló lesz és természetesen erre nagyon készülünk is. Ennek a hosszú, megtett útnak egyik lépcsője talán ez a kitüntetés. De valóban azt gondolom, hogy ha egy intézményvezető ilyen rangos elismerést kap, akkor abban benne van az elődök munkája, és minden jelenleg itt dolgozó vezető, és munkatársam erőfeszítése is. Az, hogy ez az intézmény 1897-ben megalakulhatott, mint a Siketek Iskolája és mára egy módszertani központ lehet, egy nagyon hosszú szakmai fejlődés, ami mindenképpen elismerést érdemel. Duráczky József volt az az igazgató, aki létrehozta az első önálló épületben működő óvodát. De rengeteget tett ezért a sikerért Mihalovics Jenő igazgató úr is, aki az elődöm volt, és tulajdonképpen az egész élete erről az intézményről szólt.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Rangos kitüntetést kapott Gyurina Éva
[/caption]

– Valóban elismerésre méltó múlt. De azt sejteti, hogy az a munkásság, amit végez, az ilyen patinás múlt mellett elenyésző. Pedig ez nem lehet így, hisz Ön kapta a kitüntetést, és nem az iskola nevében vette át. Lehet, hogy a döntéshozók élesen látják, milyen fontos szerepe van ennek az örökségnek a méltó fenntartásában és továbbvitelében?
– Nyilván, a vezető személye meghatározhat egy intézményt. Amikor még a megyei önkormányzat volt a fenntartónk, elégedett lehetett a munkánkkal, mert számos, hasonló profilú intézményt csatolt akkor hozzánk. Például a siófoki Nevelési Tanácsadót, a marcali Hétszínvirág Intézményt, és a nagyatádi Éltes Mátyás Általános Iskolát. Azóta persze már nem mindegyik intézmény része a Duráczkynak, de ha hozzávesszük, hogy az intézményünkben működik óvoda, iskola, kollégium és régebben szakszolgálat is volt, akkor el tudom azt képzelni, hogy egy ekkorára növelt intézmény koordinálását igazán embert próbáló szakmai feladatnak érezték a döntéshozók. Bízom benne, hogy az akkor és az azóta elvégzett munka is (az elvárások szerint) megfelelően alakult, így talán ez is indokolhatta a díj odaítélését. Az elmúlt évek törvényi, fenntartói, szervezeti változásait mindvégig úgy kellett koordinálni a háttérben, hogy ebből a gyerekek, a kollégák és a szülők, a legkevesebbet vegyenek észre, az oktató-nevelő munka mindig zavartalanul folyjon. Ha belegondolok, ez sem volt mindig egyszerű feladat, de így visszagondolva, sikeresen megoldottuk. Pályázati tevékenységünkkel is sok tárgyi, szakmai fejlesztés került a városba.



– Volt lehetősége részt venni ezekben a munkafolyamatokban, hisz a pályáját is itt kezdte, és azóta is az intézményben dolgozik, már, mint főigazgató. Ennyire sok itt a kihívás?
– Igen, közvetlenül a tanítóképző elvégzése után jöttem ide dolgozni, mint délutános tanár, majd pár hónap múlva szólt az akkori igazgató, hogy az óvodában kellene átvenni egy csoportot, így ott folytattam a munkámat. A gyerekekkel együtt aztán visszajöttem az iskolába, de közben persze a magánéletemben is történtek változások, újabb végzettségeket szereztem, családot alapítottam. Majd jött sorba a többi feladat: osztályfőnök lettem, majd munkaközösség vezető, később kollégium vezető. De ezen mérföldkövek között is voltak egyéb feladataim, kísérletekben vettem részt, majd az épület rekonstrukciójában kaptam szerepet. Napközben tanítottam, este pedig lelkesen terveztem, milyen színű legyen a fal, a függönyök, a járólapok, vagy az uszoda burkolata. Ezt különösen szerettem, pedig távol állt az alaptevékenységemtől, igaz a főiskolán, rajz specializáción végeztem. Talán ezért is érzem úgy minden nap, hogy úgy megyek be dolgozni, mintha haza mennék. Nagyon szerencsés vagyok, mert lehetőségem volt az összetett feladatellátású intézmény valamennyi területén dolgozni: az óvodai, iskolai munkán kívül dolgoztam utazó tanárként, jártam ki intézményekbe fejlesztőként, végig jártam a teljes szakmai létrát, ismerem a folyamatokat, így tudom, mit várhatok el a kollégáktól.

Befogadó társadalom

Nagyon sokat változott a társadalom szemlélete a hallássérült gyerekekkel szemben, és szerencsére pozitív irányban. Az integrált oktatásban részt vevő gyerekek lassan belenőnek a felsőoktatásba, utána pedig megjelennek a munkaerőpiacon. Az nem állítható, hogy minden munkaadó felkészült erre, de a fejlődés észrevehető. Sokan félnek ma még közülük, hogy nem tudnak hallássérülttel kommunikálni, vagy a hallássérültek nem tudják elvégezni az elvárt módon a feladatot, pedig az akadálymentesített munkahelyek teljesen eloszlathatják ilyen irányú félelmeiket.

– De tanít a Kaposvári Egyetemen is. Intézményen túlmutató szakmai elkötelezettség?
– Igen, de emellett szerintem az egy hatalmas szakmai lehetősége a (egy) városnak, hogy van egy pedagógusképző egyetemi kara, vannak gyakorlóhelyként is működő gyógypedagógiai intézményei. Ezen gondolkodva kerestem meg – jó néhány évvel ezelőtt – az együttműködés lehetőségével a pedagógiai kar akkori vezetését, akik nagyon pozitívan fogadták a közös munka ötletét. Akkor a tanító hallgatók kapcsolódtak be elsőként a közös munkába, de a logopédus hallgatók már ezt megelőzően is, és jelenleg is nálunk töltik a gyakorlatukat. Időközben egy másik kolléganőmmel bekapcsolódhattunk az egyetemen a gyógypedagógiai tárgyak oktatásába is.

– Patinás intézménytörténet, és szerteágazó szakmai múlt ez. Ha a jövőbe pillant, mi az, amit még szükségesnek érez megvalósítani?
– A hallássérült gyerekek helyzete a társadalomban, ha lassan is, de javulni látszik. Sokkal nehezebb helyzetben vannak a tanulási-, figyelem- vagy viselkedési zavarban szenvedő gyerekek, mert nincsen látható jele a nehézségeknek, amellyel küzdenek. Nincs hallókészülék, nincs egyéb segédeszköz, viszont olyan súlyos hátrányokat élnek meg, melyek megnehezítik számukra a tanulást, a beilleszkedést. Ha kialakulna egy olyan mentorhálózat, ami ezeknek az embereknek életvezetésben, munkahelykeresésben, vagy a munkafolyamatokban támogatást nyújtana, az egy igazi siker számunkra! Jó lenne egy olyan komplex ellátórendszert is, amely olyan párokon segítene, akiknek valamilyen fogyatékkal születik gyermeke. Ha ez bekövetkezik, azt minden szülő egy hatalmas traumaként éli meg. Ennek feldolgozásához nyújtana segítséget, irányt mutatna számukra, és kivezetné őket a kétségbeesésből.