Amikor a cukor is keserű: az eltűnő cukorgyárak

A napokban megjelent kötet feltárja, hogy mi vezetett a magyar cukorgyárak bezárásához, pozitív példaként bemutatva azt az összefogást, amely egyedüliként megmentette a kaposvári cukorgyárat az országban. 

A könyv újdonsága, hogy a szerző korabeli iratok alapján geopolitikai összefüggésrendszerbe helyezte a történéseket. A rendszerváltás után a világgazdaságra való nyitás kényszere megnövelte a nemzetgazdaságok tőke iránti igényét. Bertalan Péter számára a magyar ipar gazdasági és politikai hálózatok általi, még az sem jelenthető ki, hogy szándékos tönkretétele a magyar gazdaságtörténet egyik legérdekesebb periódusa.
– A cukor, mint fehér arany, az emberiség történetében mindig szerepet játszott, mint profitképző tényező. Azok a cukorgyárak, amelyek áldozatul estek a privatizáció vadkeleti változatának, mementóként hirdetik: a gazdaság azon sötét oldalai, amelyek piacokat vásárolnak fel, képesek arra, hogy egy jól prosperáló agrárvertikumot bármikor tönkretegyenek – mondta Bertalan Péter.
A könyv bevezetője azt ábrázolja, hogy a közép-kelet-európai gazdaság világpolitikai hálózatok játszótere volt a rendszerváltástól a 90-es évek közepéig. A burkolt piacvásárlási kísérletek mögött olyan tőketömbök is álltak, amelyek működésében 20-25 év távlatából visszatekintve sok a megkérdőjelezhető momentum. Nem minden eleme volt rossz az említett időszakban beáramló tőkének, de voltak olyan részei, amelyek nem a klasszikus piaci szabályok szerint játszottak.

Falnak rohanó cukorgyárak

– Nem Kaposvárra igaz, de itt is megtörténhetett volna, hogy a tőke bizonyos képviselői a magyar menedzsmentnek piacbővítési javaslatot adtak. Ez nem sikerült, ezután a cukorgyárak tönkrementek, mint azok az autók, mint amelyek teljes sebességgel a falnak rohantak – mutatta be Bertalan Péter. – Azok a szakemberek, akik akkor a magyar gazdaság hátterében szürke eminenciások voltak, meghatározott modellek szerint dolgoztak. Adtak olyan tanácsokat, amelyek adott helyzetben jónak tűntek, de később végzetesnek bizonyultak.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] A kaposvári cukorgyár egy épülete
[/caption]

A vagyonvesztés mértékét nehéz megmondani, mert ennek egy része titkos adat. Esetenként 30-50 százalékos volt, de efölé is ment, a nehéziparban 70-80 százalékos is lehetett. A privatizáció 1991-től nagy lendülettel folyt 1994-ig, majd az utolsó hulláma 1995-97-ig tartott. A történész kaposváriként büszke arra, hogy helyben meg tudták őrizni a cukorgyárat. A kaposvári üzem sorsa a többihez képest sikertörténet. 

Tőketömbök próbálkozása

– Megmenekült a megszűnéstől, pedig a felvásárlási kísérlettel itt is megpróbálkoztak a tőketömbök ugyanúgy, mint akésőbb bezáró többi cukorgyárban. Két ugyanolyan privatizáció azonban nincs. Talán a helyi társadalom immunitása, valamint a vezető réteg és a politikai elit, furcsán hangzik, de önfeláldozó magatartása mentette meg. A kaposvári cukorgyár megmaradása nemzedékek munkája. Ebben vannak pozitív jelek – jelentette ki Bertalan Péter, aki korabeli pártiratok, parlamenti jegyzőkönyvek, privatizációs modellek alapján írta meg művét, az Egy „keserédes” történetet. Igyekezett a nemzeti oldal működő privatizációs modelljeit, és a ma már történelminek tekinthető szociálliberális oldal privatizációs modelljét bemutatni, de nem ütköztetni, mert nem az egy történész feladata.