Kétségbeesett utóvédharc a kultúráért

Amidőn az 1823-as év hajnalán Kölcsey szatmárcsekei magányában a Himnusz sorait tisztázta, amivel a krónikák szerint január 22-én végzett, Petrovics Sándor néhány hetes karonülőként Kiskörösön cseperedett. Akkoriban nem volt nyilvánvaló, hiszen a Himnusz első kiadására öt évet kellett várni, Petőfi első versére tizenötöt, de utólag tudjuk, az éledező polgári öntudat számára fontos értékek vertek gyökeret abban az évben. A Himnusz az összetartozás, s a kultúra napja lett, a Nemzeti dal költője pedig a függetlenség, a sajtószabadság megingathatatlan szobra, a feudális földhözragadtság levetett láncairól nem is szólván.

A kaposvári Petőfi Sándor Emlékkönyvtárban ünnepeljük hát a kultúra napját, az említett nagyságoktól elrugaszkodott – legkevesebb, mit mondhatunk: zilált – közéletből nyitva be a lakótelepi tékába, miután odakinn megszakértettük a szocialista alumíniumipar emlékének adózó keretben a portál leamortizálódott gittelését. Nemecseknek is tartoztunk ennyivel.

A fiókkönyvtárak nem csak átlépték létrehozásuk időpontjának történelmi árnyékát, de azt is igazolták, hogy életképesek. Wágner Zita fiókkönyvtárvezető az olvasóközönség gyarapodásáról számol be: 1832. Ha évszám volna, Petőfit a sárszentlőrinci algimnáziumban találnánk, amint a latinnal és a szépírással barátkozik jó eredménnyel, amit a pesti piaristáknál lerontott, ott a német evangélikusok között magyarból tűnt ki, és rajzból. A róla elnevezett könyvtárban egy kislány szemlátomást náthával küzdve, iskolaidőben forgatja a színesen illusztrált mesekönyvet. És tényleg csak forgatja, figyelme gyakran elillan, a fotósorozat jobban érdekli, majd eltörik nála a mécses az „objektív” képalkotó miatt.

– A 14 évesnél fiatalabbak, illetve az 50 év felettiek körében szaporodott meg látványosan az olvasóink száma – mondja Wágner Zita nem kis örömmel. Számára, mint mondja, az is a kultúra ünnepe, amikor óvodás- és iskoláscsoportok érkeznek. Ez nem ritka, a tavalyi 66 rendezvényük közül számos a kisebb korosztályhoz kötődött. Az aprónépek aztán kézenfogják otthon anyut- aput, és jönnek velük is. Na, ez az ünnep minden könyvtárban! – tudom meg a téka munkatársától.

A Petőfi igen innovatív fejlesztést vezetett be egy évtizede, amikor létrehozta a Sikerkönyv-klubot. Idejében észlelve a beszerzési keret országos apadását, kis kölcsönzésarányos többletdíj fejében a legfrissebb kötetekkel szolgál.
– Az olvasók többsége az új könyveket keresi – így a fiók vezetője. – Akkor tesszük jól a dolgunkat, ha kiszolgáljuk őket. A 18 ezer kötetünk mellett ötezer azoknak a címeknek a száma, amit így szereztünk be. A klubtagok, az összes beiratkozott egyharmada, gyorsan hozzájut a legaktuálisabb megjelenésekhez, melyek három hónap után kerülnek át a mindenki által kölcsönözhető polcokra. A tagság elérhető felár az évi 500 forintos beiratkozási díj mellett.

Robin Cook, Paulo Coelho, Fejős Éva és Vass Virág: a bestsellertár néhány szerzője, de itt van a 2007-es Nobel-díjas Doris Lessing, a nemrég elhunyt Békés Pál és Popper Péter, s az élő kedvencek között Moldova és Müller Péter. A legnagyobb sztár Frei Tamás regénye, A megmentő, Ken Follett trilógiájának első darabja, A Titánok bukása, valamint Csernus Felnőtt húslevese.

A Petőfi könyvtártól a Takáts Gyula emlékház érintésével visz az út szinte egyenesen Kelemen Lajoshoz, de minket inkább a kultúra, sem mint a kilőtt nyílként viselkedés érdekel. A költőt-lapszerkesztőt nehéz nem kéziratok fölött találni, és biztos az is, van véleménye a kulturáltság-kulturálatlanságról.

– A válasz mindig attól függ, merre fordulunk – hogy máshogy kezdődhetne egy filozofikus beszélgetés... –, hiszen ha az ember felüti a 20. század eleji, Nyugathoz kötődő szerzők írásait, azok ma is aktuálisak. Babits írta, fogy az érdeklődés a líra körül. Ha ugrunk negyven évet, és egy kultúrállamról beszélünk, akkor azt olvashatjuk Camus-től, korunk irodalmát zsurnaliszták kovácsolják. Amivel arra utalt, hogy a szépirodalom nagy része valamire reflektáló riport. Míg az irodalom arról is szól, hogy belenyúlhatunk a teremtésbe, hozzátehetünk a világhoz.

A költő a kulturálatlanság borzasztó jelei mellett is derűlátó. – Nem hiszek az értékvesztés miatti örök sirámban, szerintem mint oly sok minden, a kultúraközvetítés is stílus és forma kérdése – magyarázza. – Ha a köz elutasítja az irodalomnak azt a formáját, amikor három ember leül egy teremben és motyog valamit, akkor új forma és stílus kell. A magas fokú szépség, Shakespeare vagy Kant iránt sosem volt tömeges érdeklődés. Takáts Gyula praktikus esztétikaelmélete ugrik be: ha a villanyszerelőt megérinti a szépség, akkor a konnektoromat is másként fogja szerelni. Nem szonettmondás közben, hanem a régi mesterek igényességével. Nagy tévedés, hogy a kultúra haszontalan holmi, búvópatakként egészen praktikus is lehet, persze, nem csak ez a célja.



A Képírás másik szerkesztője, Bátai Sándor grafikusművész a kiállítótereket, megszűnt galériákat hiányolja, és a „fellegvárság” helyett a Lóránt János által 1964-ben rögzített állapotokat érzi a jellegéből adódóan magányos képzőművészeti szféra körül.

– Nehezen élem meg, hogy a Martyn-anyagot, a kortárs gyűjteményt, a Bernáth-, Gyenes- vagy Bors-anyagot csak ideig-óráig lehetett látni, s most részben vagy nem láthatók. Káplán Géza, a folyóirat szerkesztőbizottsági tagja osztja e nézetet.
– Kétségbeesett utódvédharc folyik a számos ok miatt leszálló ágban lévő kultúráért. Hellenisztikus korszaknak látom a mait, ahol az élő kultúra elsekélyesedik. Talán új népnyelv születik, de a kultúra nyelve visszaszorul a múzeumi tárlókba. Ebből már performansszal is fárasztó kilépni, de tavasszal megpróbáljuk: gyóntatófülkében fogok ülni, és várom az embereket.
Nyissák rá az ajtót, mondjanak véleményt, kéri a kultúra Káplánja.

Szótér: üres, abszurd, gyász, Jézus Mária, csoda

Bátai Sándor grafikusművész: – A kultúra ünnepén a kultúra gyászát élem meg. Nehéz úgy ünnepelni, hogy színházbezárásokról, múzeumbezárásról, könyvtárak összevonásáról olvasni nap mint nap. Mivel a hétköznapokban nincs jelen a kultúra, mint ünnepelni való értékteremtés, ok sincs az ünneplésre. Ez így valami teljes kiüresedettség számomra. Abszurd. Különösen azoknak a kultúraszűkítő történéseknek az összefüggésében, amik körülvesznek bennünket az országban és szűkebb környezetünkben. Drasztikusabban fogalmazva: katasztrófa, ami történik, és bár nem vagyok közvetlen elszenvedője, valahol mégis az eddigi munkám is megkérdőjeleződik.

Káplán Géza képzőművész: – Ha ez egy pszichológiai teszt, akkor az első reakcióm: Jézus Mária, nem szoktam ünnepelni. Talán a foglalkozásom miatt. Az irodalom, a képzőművészet vagy bármilyen ága a művészetnek, ami megérintett, mindennapi szinten töltötte ki az életemet. Olyannyira benne voltam, hogy nem volt szükség egy napra, hogy gondoljak a kultúrára vagy ünnepeljem. A mindennapok minden percét igyekszem ünnepként megélni, hiszen az élet a létező legnagyobb csoda. Helyeslem, hogy Kölcseyből lehet kiindulni, és talán belőle is kell, mert előtte a különféle elképzelések és ízlések mindannyian meghajolhatnak, a legidiótább eszmék sem tudnak belérúgni.

Kelemen Lajos költő, folyóirat-szerkesztő: – Nem mint irodalmi tárgyra, hanem a Himnusz soraira gondolunk a kultúra napján, és mindegyik sora nagyon fontos. Ilyen értelemben van valami rituális ebben az ünnepben. Számomra nem telik másként, hiszen folyamatosan dolgozom, s ez alól ez a szombat sem lesz kivétel. Toronyban állnak a kritikára váró könyvek az asztalomon. A szombathelyi Életünk számára, Takáts Gyula születésének centenáriumára folyóiratszámot állítok össze Alexa Károly főszerkesztő felkérésére. A legidősebb Ágh Istvántól három-négy nemzedék jelenik meg a februári kiadásban, ami a néhai költő személye miatt is szívügyem.

Kitüntetések a Magyar Kultúra Napján

A Kaposvári Egyetem három tanárát tüntette ki a szaktárca a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Balogh László docens, a Gazdaságtudományi Kar dékánja Szent-Györgyi Albert-, Húth József, a Pedagógiai Kar tanszékvezető docense Apáczai Csere János-, Windné Balogh Zuszsanna, a Pedagógiai Kar adjunktusa Brunszvik Teréz-díjat kapott.