2022.11.13. 11:01
Példák erősítik meg, hogy a szankciók nem azoknak ártanak igazán, akikre kivetik őket
Egy agresszor hadviselő ország elleni gazdasági szankció célja elvben az adott ország gazdasági és infrastrukturális megbénítása, amivel indirekt módon akarják a háborús tevékenység befejezését kikényszeríteni. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel. Az egyik, hogy a szankcionált ország háborús célja és gazdasági kapacitása ismerete mellett ez a cél elérhető-e? A másik kérdés pedig a szankcionáló ország felől nézve az, hogy „a harci gázt a szél nem fújja-e vissza a saját csapatainkra", vagyis a szankciók végső soron nem okozzák-e akár a szankcionáló ország gazdasági csődjét és infrastrukturális megbénulását – teszi fel a kérdést az Origo.
A nemzeti konzultációt hirdető plakát Budapesten, az V. kerületi Szabadság téren 2022. október 19-én
Forrás: MTI
Fotó: Koszticsák Szilárd
Az első kérdést nézhetjük általánosan és konkrétan is. A világ nyolc, legtöbb embargóval sújtott országa (Oroszország, Belarusz, Észak-Korea, Irán, Szíria, Mianmar, Kuba, Venezuela) köszöni szépen, nem bénult meg infrastrukturálisan, és nem omlott össze gazdaságilag sem. A szankcionált rezsimek politikai hatalma nem bukott meg. Ezen országok közül nem egyet – név szerint Észak-Koreát és Kubát – több mint fél évszázada, Iránt is már negyven éve sújt számos gazdasági és politikai szankció, mégsem látszik halvány nyoma sem, hogy a velük szemben alkalmazott kényszerítő eszközök elérték volna céljukat. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy stabilizálni tudták a kényszerszülte gazdasági helyzetüket, elsősorban más, hozzájuk hasonló módon kiközösített államokkal. Csak két példa erre:
1.) Venezuela nyomott áron kőolajat juttat Kubának a venezuelai egészségügyi infrastruktúra (köztük orvosképzés) megerősítéséért.
2.) A szíriai polgárháború során Damaszkusz Oroszország, Észak-Korea és Irán haditechnikai és ellátmányi segítségével helyzetét stabilizálni tudta.
Ezeken túl
diplomáciailag is támogatják egymást a nemzetközi porondon,
nem csupán az ENSZ Közgyűlésében és más szervezetekben, hanem olyan éles kérdésekben is, mint például a kelet-ukrajnai szakadárok által létrehozott két népköztársaság és további két ukrán középszintű közigazgatási körzet (oblaszty) népszavazás általi csatlakozása az Oroszországi Föderációhoz.
Ezek után talán nem is kell részletezni, hogy ha nemzetközi szinten területi, népességi és egyéb adottságaik alapján alacsonyabb érdekérvényesítési képességű államokkal szemben ezek hatástalanok, sokkal inkább igaz ez Oroszországra, amely nukleáris szuperhatalom, a világ legnagyobb területű országa, komoly ásványkincs-, fa- és élelmiszer-potenciállal. Persze ellenvethetők Oroszország külgazdasági függőségei, illetve az, hogy konkrét háborúban áll – méghozzá nem kis volumenű háborúban – Ukrajnával. Az utóbbival kapcsolatban elmondható, Oroszország nem kapcsolt még, nemhogy totális fokozatra a hátország háborús mozgósítása tekintetében, de még általános katonai mozgósítást sem rendelt el, míg Ukrajna a konfliktus februári kirobbanása óta az ország kapacitására nézve totális jelleggel vesz részt a háborúban, melynek ezt a totális jellegét nyugati segítség nélkül gazdaságilag és katonailag fenntartani képtelen lenne, s melyek nélkül így már hónapokkal ezelőtt kapitulált volna.
Oroszország tehát messze van a kimerüléstől és a külkereskedelmi szankciók alól is talált kibúvót: a másik négy BRICS-ország, közülük is elsődlegesen Kína, a szénhidrogénkészleteinek és élelmiszerének elsődleges felvásárlóivá léptek elő, amit mi sem mutat jobban, mint a rapid gyorsasággal épülő új, nagy kapacitású orosz–kínai földgázvezeték, a Szibéria Ereje 2. Ezen kívül számos fém (köztük a mangán) elsődleges lelőhelye Oroszországban található. Kínán keresztül ráadásul be tudja szerezni azokat a technológiai eszközöket, amit a nyugati államokból nem tud.
Kit tud nemhogy közép- de rövidtávon a szankciós politika, elsődlegesen a brüsszeli szankciós politika, gazdaságilag és infrastrukturálisan ellehetetleníteni? Az Európai Uniót, azon belül is az orosz nyersanyagoknak legjobban kiszolgáltatott államokat, közte Magyarországot. Magyarország esetében az energiahordozókra kivetendő brüsszeli szankciók végzetes következményekkel járhatnak, az energiabiztonságot veszélyeztetve. Dr. Tóth Máté energiajogász szerint elsődlegesen a nukleáris fűtőanyagokra kivetendő szankciók miatt az európai energiapolitika hármas célkitűzése – ellátásbiztonság, versenyképesség és fenntarthatóság – komoly veszélybe kerül hazánk vonatkozásában, a nukleáris energiára kivetett új szankciók a paksi bővítést gyakorlatilag ellenhetetlenítenék. Az Oroszországot sújtó intézkedések éllovasa, az Egyesült Államok, ezért sem tette a nukleáris fűtőelemeket szankciós politikájának tárgyává.
Van egy további vonatkozása a szankcióknak, ez pedig az élelmiszerbiztonság kérdése.
A magyar kormány ársapkája révén a lakossági felhasználású gépjármű-üzemanyag és gáz ára befagyasztatott, de a mezőgazdaságban és élelmiszeriparban nélkülözhetetlen szénhidrogén-felhasználás okán az élelmiszerárak az egekbe szökhetnek, sőt, komoly élelmiszerhiány is léphet fel egyes termékek esetén.
Vajon kinek lehet érdeke az, hogy Európa a saját energiabiztonságát és élelmiszerbiztonságát feláldozza értelmetlenül? Nyilván olyan kormányzatoknak, országoknak, gazdasági köröknek, akiknek érdekük Európa és benne Magyarország gazdasági megroppantása, világgazdasági és világpolitikai súlyának gyengítése. Egyre jobban látszik, hogy a szankcióháború legnagyobb vesztese az Európai Unió gazdasága és lakossága, amelyek az eddigiekhez képest jóval drágábban jutnak energiához, és Ukrajna támogatásával egyre jobban involválódnak a háborúba. Ezért minden eddiginél sorsdöntőbb a részvételünk a tizenkettedik nemzeti konzultációban, és az, hogy mind nemmel válaszoljunk, elutasítva a brüsszeli szankciós öngyilkosságot. Nem túlzás, hogy az életünk és a jólétünk múlik ezen.
Szerző: L'Auné György elemző, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány
Az eredeti cikk ITT olvasható.
