Háború, békében

Régen egyértelműen lehetett tudni, hogy mikor van béke és mikor van háború. Ha nem járt hadsereg a vidéken, nem ölték le a férfiakat, nem erőszakolták meg a nőket és nem hurcolták el a gyerekeket meg a jószágot, akkor béke volt.

Manapság ez már nem ilyen egyértelmű, mert mára kifejlődtek a háború fegyverek nélkül, akár láthatatlanul vívható változatai is. Már jó ideje ismerjük a gazdasági gyarmatosítást, amit pénzzel értek, érnek el. Erdélyt például a betelepítéssel és a földek felvásárlásával hódították meg.

Látszólag béke van, de közben azt látjuk, hogy fegyvertelen tömegek átcsoportosításával is el lehet foglalni területeket. Az egykor jól behatárolható harcterek helyett a csaták egy része áttevődött a virtuális térbe. Ott nemcsak országokat, választásokat, intézményeket, hanem egyéneket és családokat is támadnak.

Talán a legmodernebb fegyvernem az egyik legrégebbi, ez pedig a szó. A politikai korrektség béklyójába próbálják kényszeríteni szavainkat, és ezzel gondolatainkat. Így is lehet hódítani.

A kard és kasza igazsága részben már a múlté. Persze az igaz, hogy háborúban karddal, békében pedig kaszával kell megvédenünk földünket, országunkat. De ma mást kell tenni.

A virtuális háborúban tűzfalakat kell építenünk. A migránsokkal és a szó erejével vívott harc ellen két eszközünk van.

A józan eszünk – soha ne hagyjuk el! Meg a szavazatunk – használjuk fel!

És emlékezzünk a költő szavaira: „Mert elfut a víz és csak a kő marad, /de a kő marad.” A kőnek maradnia kell,

mert különben kő kövön nem marad.