Camila és Tea

A norvégok nyerték vasárnap a nőikézilabda-Európa-bajnokságot, amiben nincs semmi meglepő; a tizennegyedik Eb-n ez a nyolcadik diadaluk. Címvédőként és sportági nagyhatalomként Franciaország második helye is papírforma. Horvátország bronzérme azonban már-már csoda – déli szomszédunk és az egyetemes sport csodája. Amiből az ámuldozás mellett érdemes és lehetséges tanulságot, bizakodást meríteni mindenkinek. Nekünk is. Sőt, az elsők között talán éppen nekünk, a tizedik helyről.

A horvát futballisták, vízipólósok, kosarasok és férfi kézilabdázók mellett a nők eddig Hamupipőkének számítottak: világversenyen még soha nem álltak dobogón, olimpiára egyszer sem jutottak ki, a legutóbbi négy vb-ről hiányoztak, a 2016-os és a 2018-as Eb-t az utolsó helyen zárták. Halovány esélyekkel vágtak neki az idei, dániai viadalnak is, a koronavírus ugyanis letarolta egyetlen nemzetközi szintű klubjukat, a stabil BL-résztvevő Podravka Koprivnicát és annak játékosait. Nenad Sostaric szövetségi kapitány a rajt előtt meg is jegyezte, szerinte nincs sok értelme így az Eb-nek, ami sajátos módja a motiválásnak.

Csakhogy a Hamupipőkék másként gondolták. Nekik ez az Eb jelentette életük „bálját”, ahol teljes pompájukban mutathatták meg magukat. A nyitó táncban még bizonytalanul, kétkedve, sután lépkedtek, de partnerük, a magyar válogatott sajnos megerősítette és elindította őket a beteljesülés útján. A mieink hányattatásai hosszabb elemzést igényelnek, most zengjük a horvátok dicséretét! Camila Micijevicét, aki előző négy szezonját Dunaújvárosban töltötte, mi pedig elkönyveltük nagydarab, első szándékú, esetlen, nem túl színes átlövőnek. Vagy Tea Pijevicét, aki jelenleg is az Alba Fehérvár kapusa, számunkra majdnem észrevétlenül. Ehhez képest mindketten az Eb sztárjaivá emelkedtek, társaikkal és csapatukkal együtt.

Hogy miért? Mert

minden mozdulatukról, gesztusukról lerítt, hogy nem nyűgnek, hanem életük lehetőségének tekintik a tornát,

nem átvészelni akarják, hanem szenvedélyesen örülnek a játéknak, egymásnak, annak, hogy a kaproncai BL-menők hiányában végre ők képviselhetik hazájukat, sportágukat a világ kézilabdázásában. Eljött az ő idejük, és ennek minden percét kihasználták, élvezték.

A harmadik évezred rideg, számszerű, professzionális versenysportjába visszahozták az érzést, a mosolyt, a lelket, a gép helyett az embert. És nem ennek ellenére, hanem éppen ezért arattak elsöprő sikert.