Anyák napja

Elnézést kérek mindenkitől, aki azt a véleményt osztja, hogy férfiembernek nincs helye a felesége – s hogy a modern (igenis) családmodelleket is figyelembe vegyük: párja – mellett a szülőszobán, mert nekünk sokkal inkább való a katonaság okozta felesleges gyötrelmek vállalása, semmint olyat látni, ami egy embergyerek világrajövetelénél előfordulhat látványban, hangban, könnyben. A távolmaradás szükségességét többféleképpen szokás indokolni. Egyesek szerint a férfiak nem bírják elviselni a puszta biológiai-fizikai tényeket, rettegünk még a vértől is. Kedvesebb megközelítésben, csupán nem vagyunk elég erősek helyén kezelni, hogy életünk választottja addig soha nem tapasztalt fájdalmakat él át hosszú-hosszú időn keresztül. Mindezek ellenére hálát kell adnom, hogy mindkét gyermekem világra jövetelénél végig jelen lehettem a szülőszobán. Nem azért, mert valamiféle bakancslistás teljesítést szeretnék magamnak igazolni, hanem mert ekkor éreztem életemben eddig a legbiztosabban: mindennek, de tényleg mindennek van értelme.



Azt hiszem, sok hasznomat nem vették odabent a sürgő-forgó, s látható leterheltségükhöz képest végig kedves nővérek, s az egyik helyről a másikhoz siető orvosok között, mégsem felejtem el ezeket az órákat, s ezzel együtt minden férfitársamnak, aki még előtte áll, csak ajánlani tudom. Leginkább azért, mert ezek a pillanatok egy új koordináta-rendszerbe terelték az életemet a lánnyal, aki ott és akkor, egymásba kapaszkodó tekintetünk kíséretében egyszer csak anya lett. Míg élek, köszönettel tartozom ezért.