Csillagtakaró jutott a multimilliomos lottónyertesnek

– Egész pontosan 47 millió 862 ezer forintot nyertem – kezdett bele viszontagságos történetébe Varga Zsolt. – Előtte közmunkásként és raktárosként dolgoztam Taszáron. Feleségem volt és három gyerekem. Aztán mikor megnyertem a pénzt, hirtelen nagyon sok barátom is lett.

Zsolt nem mondta el senkinek, hogy milyen szerencse érte, sőt igazából nem is tudta. A napi rutin keretében tért be a postára, ahol a szelvényét beadta ellenőrzésre, ahol a szokásos „Nem nyert” mondat helyett akkor az „Ezt az összeget nem tudjuk kifizetni” kifejezés ütötte meg a fülét. Pestre kellett utazni a nyereményért, amit hamarosan meg is kapott. De Taszár egy kis település, mindenki ismer szinte mindenki, így gyorsan terjedt a szerencse híre.

– A pénzből vettem egy házat itt a faluban, teljesen felújítottam, cserépkályhát is rakattam bele, és szépen berendeztem – mesélte gazdagsága felhőtlen kezdetét Zsolt. – De tettem félre a gyerekeimnek is egy-egy jelentősebb összeget.

Miközben történetére emlékszik vissza a vegyesboltba folyamatosan érkeznek a vásárlók. Mind ismerik, köszönnek neki, néha nevén is szólítják. Ahogy egykor azt tudták, hogy milliomos, most is tudja mindenki, hogy hajléktalan lett. De senkin nem látni viszolygást, megvetést. Inkább együttérzés fedezhető fel az ismerősök szemében.

– A sok új barátomnak pénz kellett, és én adtam nekik – folytatta történetét Zsolt. – Sajnos aztán a sok pénz megrészegítette a feleségemet is, lelépett egy másik férfival, miközben szórta a pénzt két kézzel. Aztán nagyon gyorsan elromlott minden. Elváltunk, ami pénz maradt még, az is elfogyott mind. A házon, amit vettem, a mai napig pereskedünk, oda beköltözni nem tudok. Mivel azonban pénzem sincs, így az albérletemből is el kellett jönnöm. A gyerekeket elvette a gyámügy, most nevelőszülőknél vannak. A barátok is elkoptak, persze a pénzemmel együtt.

Zsolt most már hetek óta az utcán alszik. Vagy a bolt mellett, vagy a parkban egy padon. Mint mondja, ezért nem piszkálja senki. Igyekszik nem zavarni az embereket, és őt sem bántják. Néha még meg is kérdezik, mikor épül fel, mikor megy vissza dolgozni. De egyelőre nem tud, hisz bal lába gipszben van, mivel járni sem tud, tolószékbe kényszerült.

– Kőművesként dolgozom, ha akad munka, pár hete készültem, hogy kimegyek Németországba dolgozni. De előtte még segítettem egy haveromnak az erdőn, két nagy méterfával a vállamon egy gödörbe léptem, és azonnal hallottam a reccsenést. Eltört a sarokcsontom, így lettem járóképtelen. Most várnom kell, hogy újra dolgozni tudjak. De megülni persze nem tudok, még így tolószékből is segítek akár itt a boltban vagy bárhol az utcán – sorolta a szerencsétlenségek további sorát Varga Zsolt.

Ha igaz a mondás, hogy az élet az egyenlőségre törekszik, akkor bizony Zsoltnak kijutott mindenből, jóból és bajból egyaránt. De ő nem adja fel. Dolgozni akar, pénzt keresni, és újra rendbe hozni az életét.

– Ha leveszik a gipszet, újra megpróbálok külföldön munkát vállalni – mondta. – Régebben nagyon ügyesen raktam a térkövet, noha kegyetlen anyag, teljesen leszedi a bőrt az ember kezéről. De kell a pénz. A gyerekeknek megmentettem azért öt-öt millió forintot, amit zároltattam egy nevükre szóló számlán. Azt tizennyolc éves korukban megkapják, talán egy szerencsésebb életet indíthatnak majd belőle. Én hozzáférnék ahhoz a pénzhez, de inkább nem eszem és a szabad ég alatt alszom, minthogy egy forintot is elvegyek belőle – állította határozottan Zsolt. – Aztán remélem az egykori barátaim is rám találnak – vagy én rájuk – és megadják azt, amivel tartoznak. Mert ez így tisztességes.

Munkával teli élet Varga Zsoltté. Tatabányáról származik, már fiatal korától „vidámparkozott”. Minden nyarát a Balatonon töltötte, ott ismerte meg feleségét is. Felnőttként már többször dolgozott Németországban, de elmondása szerint a hosszú távollét már régen sem tett jót kapcsolatának. Három gyermeke kilenc, hét és öt évesek. Hogy újra együtt legyenek, arra Zsolt szerint kevés az esély, de mindenképpen szeretne róluk gondoskodni, ahogy lehetőségei engedik.