Vasra vasat: Gyula bácsi a mai napig a nehéz szakma szerelmese

Gondos kezek által készített kovácsoltvas kerítés hozzá illő kapuját nyitva fogadott Győrfi Gyula a portáján. Nemcsak úgy összehegesztették, hanem szegecselték a „műalkotás” minden egyes darabját. Ugyanúgy, mint az összes többiét az utcában, amely a családja műhelyéből került ki az idők során. A mester azonnal a műhelyébe vezetett, amelyben már veje vette át a lehetőséget.

– Sajnos, egy éve elért az agyérgörcs, utána nagyon megromlott a látásom. Fizikailag még bírnám a munkát, de a rossz szemem miatt csak segítséggel tudok dolgozni – mondta Győrfi Gyula. – Ezért úgy döntöttem, visszaadom az idén százéves iparengedélyt – tette hozzá könnyeivel küszködve.

Pedig, ahogy mesélte, ez a műhely látott szebb és izgalmasabb napokat is. Nagyapja műlakatos volt, 1920-ban alapította meg a céget, amely akkor még a Kanizsai utcában működött. Volt, hogy több alkalmazottat is foglalkoztattak itt.

– Hideg és kemény is tud lenni a vas, ám én szerettem akkor is, ha télen majdnem hozzáfagyott a kezem. Ebbe nőttem bele, kisgyermekként állandóan a nagypapa műhelyében voltam, nem akartam mást, csak ezt – mesélte életéről Gyula bácsi, miközben egy gyermekkori fényképét mutatta, amin éppen egy sparhelt tetején csücsül. A második világháború alatt nemcsak kerítés készült náluk, hanem tűzhelyek is.

– A köztudatban gyakran keverik a kovács szakmákat, mi nem a klasszikus patkolókovács munkáját végezzük... Dolgozunk a tűzzel, a vassal, meghajlítjuk formára, egy sablonhoz igazítjuk, és összeszegecseljük. Ami nekem egykor két hónapig tartott, azt manapság már két hét alatt elkészítik. A kész elemeket ugyanis meg lehet vásárolni, és egyszerűen összehegesztik. De az nem ugyanolyan. Az épület- és műlakatos szakma egykor nagy megbecsülésnek örvendett, ám napjainkban más a helyzet: becsülettel megélni sem lehet belőle – fűzte hozzá a mester, aki hűen őrzi nagyapja emlékét. A műhelyben eltette az egykori cégtáblát, amely igazán különleges darabnak számít, és a régi kéziszerszámokat is nagy becsben tartja.

– Bezsírozva, rendszerezve raktam el őket. Végig az ő sablonjaival dolgoztam, és igyekeztem nem változtatni azon, amit megtanultam tőle – mondta Győrfi Gyula, aki 1975-ben lett „maszek”. Munkáik Kaposvár hétköznapjaiban is jelen vannak. – A József Attila utcában van egy kapu, amit még a nagyapám készített. A kaposvári Városi Rendőrkapitányság ­Damjanich utcai bejárata is a mi műhelyünkből került ki. Az Irányi Dániel utcában új építésű házakon én készítettem a korlátokat – sorolta a mester, hol őrzik kezük nyomát az utcák, házak. Nagyon sokat dolgoztak a tisztviselő telepen, valamint Csombárdra, Hetesre és Jutába. – Ahová egy mester „bekerült”, ott a közösség bőven adott neki munkát. Egy kitétel volt csak mindig: a „szomszédénál szebb legyen”, ami készül – mosolygott el végül kicsit Gyula bácsi.

Ezernyi hófogó

A mester szerint voltak igen nehéz időszakok, amikor küzdeniük kellett azért, hogy dolgozni tudjanak. A műhelyt 1953-ban államosították, majd 1955-ben visszakapták. Üresen. A saját gépeik közül Gyula bácsi hármat újra visszavásárolt: azokat, amelyeket nem tettek tönkre. Később még Keszthelyen is vettek műhelyt, csakis az ott található gépek használhatósága miatt. Gyula bácsi úgy érezte, az államosítás idején rossz helyen voltak, mert Zalában nem államosították az ottani üzemeket. Nagyapja a legfelsőbb vezetésig elment, de a segítségnyújtást mellőzték. Volt olyan korszak, amikor az emberek nem tudtak kerítésre költeni, ekkor dróthálóval kombinálták munkáikat, hogy olcsóbb legyen.

Győrfi Gyulát néhány éve azzal keresték meg, tudna-e olyan virágtartókat készíteni, mint amilyenek a kaposvári vasút­állomáson vannak. A megrendelő azt feltételezte, hogy sokkal régebbiek, ám Gyula bácsi kiábrándította: gyártásukban még ő is részt vett a 60–70-es években. A pályaudvar legutóbbi felújítása kapcsán is felkeresték. Hófogó tüskéket készített a tetőre, csaknem ezret.