A futólépés és az ima könnyítette meg a lelkész napjait a misszión

– Miért választotta a tábori lelkészi szolgálatot?

– Tábori püspök úr és az egyik tábori lelkész keresett meg azzal, hogy lehetőség nyílt protestáns lelkésznek is szolgálni Kaposváron, hiszen korábban csak katolikus pap látott el ilyen feladatot. Furcsa volt a megkeresés, mert semmi kapcsolatom nem volt a tábori szolgálattal és a honvédséggel sem. Korábban már elgondolkodtam, hogy valami mást kellene csinálnom, viszont szerettem volna megmaradni lelkipásztornak. Olyan embereknek szerettem volna hirdetni az evangéliumot, akik nem hallottak Krisztusról, nem éltek egyházi közösségben. Ezt elmeséltem egy hozzám nagyon közel álló barátomnak, aki azt mondta: a katonaság pont ilyen, 2017-ben csatlakoztam a honvédséghez.

– Nehéz volt megszokni?

– Igen. Meg kellett küzdenem az új helyzettel, hiszen majdnem 40 éves voltam és egy ekkora váltás az ember életében nem egyszerű. Egy „védett” gyülekezeti közösségből mentem el egy világi terepre. Az elején lelkileg nem volt egyszerű ezt feldolgozni, de már nagyon jól érzem magam.

– Külföldi szolgálatot is el kellett látnia Koszovóban. Első küldetése volt?

– Első misszióm volt a fél éves koszovói szolgálat. Ez egyébként a Magyar Honvédségnek a legnagyobb missziója, mintegy 400 katonával. Elsősorban lelki támogatást kellett biztosítanom a katonáknak. Sokaknak volt szüksége erre, hiszen mindenki távol volt az otthonától, a szeretteitől. Pszichológus is volt kint velünk, úgyhogy aki kevésbe nyitott a hit és a vallás felé, ő a pszichológust kereste, akinek viszont lelkipásztorra volt szüksége, engem.

– Előfordult, hogy „elszakadt a cérna” a katonáknál?

– Nyilván volt, aki jobban viselte ezt a helyzetet és olyan is, aki nehezebben, de lelkileg nagyon összetört emberek nem voltak. Mindig azt mondtam a katonáknak, hogy ha baj van, akkor elsősorban a szobatársak, a barátok és a kollégák tudnak segíteni, de a közvetlen elöljáró felé is fordulhatnak. Viszont, ha ők „kevesek” voltak, akkor bátran jöhettek hozzánk, szakemberekhez.

– Volt már ilyen sokáig távol a családjától?

– Még soha.

– Ez sem lehetett könnyű...

– Nagyon szeretek futni és nyilván egy versenyre sem úgy készültem, hogy odaálltam a rajthoz és indulás, hanem folyamatosan edzettem. Egy ilyen missziós tevékenységre is készülni kellett, erre több hónap állt rendelkezésre, de magamban, belül is rendeznem kellett azt, hogy mi lesz majd a feladatom és hogyan dolgozom fel a kinti létet. Nekem volt egy megküzdési stratégiám, amit szépen felépítettem.

– Mi volt ez?

– Hogy minden nap mozogjak, ez egyébként elvárás is volt. Szerettem volna lefutni a maratont, de sajnos a vírus miatt meghiúsult. Erre készültem odakint, illetve rendszeresen imádkoztam. Emellett folyamatosan tartottam a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik itthon imádkoztak értem és a katonákért. Fontos volt még azoknak az embereknek a jelenléte is, akikért ott voltam. Azért mentem ki, hogy megszólítható legyek. Ha valakinek szüksége volt rám, akár hajnali kettőkor, akkor el tudjon érni. Sokat dolgoztam azon, hogy a katonák lássák, a lelkészt meg lehet szólítani. Ez nem olyan könnyű, hiszen a katonaság mégiscsak egy alárendeltségi, függőségi viszony és nyilván mi lelkészek sem vagyunk egyformák. Van, aki könnyebben megkereshető és megszólítható, van, aki pedig nehezebben.

– Családjával gyakran tudta tartani a kapcsolatot, vagy voltak szigorú szabályok?

– Jó internetkapcsolat volt Koszovóban, úgyhogy gyakorlatilag naponta tudtunk beszélni egymással. Ez is nagyon sokat segített lelkileg az embernek. Az tényleg elmondható, hogy a honvédség vezetése igyekezett mindent megtenni azért, hogy a katonák normális körülmények között legyenek. Nyilván azt nem szabadott elfelejteni, hogy mi nem üdülni és nyaralni mentünk, hiszen az egy műveleti terület volt. De ami szükséges volt ahhoz, hogy a családdal tarthassuk a kapcsolatot és elvégezhessük a feladatunkat, azt maximálisan biztosították.

– Mi hiányzott a legjobban?

– A gyülekezet. Attól, hogy én tábori lelkész vagyok, ugyanúgy szolgálok. Természetesen az is hiányzott, hogy nem tudtam megölelni a családomat.

Megtapsolták a magyar alakulatot

A misszió tagjai a hét utolsó napjain, vasárnap megszabadulhattak a szolgálati ruhától és viselhettek civil ruhát, de kirándulhattak is az országban. Ezeket az utakat Székely Attila szervezte meg, a fél év alatt pedig sok helyet bejártak Koszovóban. Túráztak és több települést is megismertek. A tapasztalatok szerint az ott élők nagyon szeretik a NATO katonákat, a magyarokat pedig különösen kedvelik, így mindenki büszke arra, hogy magyar. A tábori lelkész elmondta: nagy élmény volt, amikor Pristinában elsétáltak az egyik templom előtt és egy arra közlekedő diákcsoport megtapsolta a magyar alakulatot.

A hitves levese

Székely Attila, amint hazaérkezett a misszióból, elsőként felesége húslevesét kóstolta meg. A tábori lelkésznek nagyon hiányoztak a hazai ízek. Elmondása szerint jó volt kint az ellátás, a szakácsok ugyanis törekedtek arra, hogy sokféle étel kerülhessen az asztalra. Azonban arra is volt lehetőségük, hogy főzzenek maguknak.