Romokból alkot csodákat a tóti épületszobrász

Óriási kőfeszület darabjait pótolta ottjártunkkor műhelyében Vida Szilárd épületszobrász. A régi, tönkrement kövek mintájára teljesen újat alkotott. Megviselt angyalfigurák törött orcáját mintázta agyagból, hogy a mintát aztán felhasználja az újraöntéshez.

Vida Szilárd a közgazdasági szakközépiskola elvégzése után egy nagy fordulattal a régi családi hagyomány felélesztésére vállalkozott. A nagyapja kőfaragó volt, édesapja és nagybátyja is ismerte a mesterséget, s Vida Szilárd is ebben nőtt fel.

– A nagybátyám volt a családban az épületszobrász, ám őt korai halála után sajnos nem ismerhettem – mondta. – Magam kőfaragóként kezdtem dolgozni, vagyis nyers kőből készíteni egyszerű idomokat. Épületszobrászként már inkább a gipsz a fő alapanyagom. Épületeket díszítek fel kívül és belül, így adva lelket nekik. A műköves már egy harmadik szakma.

Hogy jobban megértsük, mi is a szakmája, azt javasolta, tegyünk egy fonyódi látogatást, ahol megpihenhetünk azokon az oroszlánfejes kőpadokon, amelyeket ő készít. Vagy egyszerűen sétáljunk végig Kaposvár főutcáján, ahol szinte minden ház épületszobrászati elemekkel van díszítve.

– Ezek a díszítések többnyire gipszből készülnek. Napjainkban már egész ügyes megoldások vannak polisztirolból, ám azt tudni kell, hogy a gipszből készült stukkók, szobrok és egyéb díszítések jobban gondoskodnak rólunk. A gipsznek párakiegyenlítő, jótékony hatása van, klímatizálni tud. Egy színház- vagy moziteremben a gipsz díszítések begyűjtik a párát, amikor sokan tartózkodnak ott, később pedig kiengedik.

Azt vallja, hogy aki tud követ faragni, az egy százas szöggel is képes erre. Persze azért jó szerszámmal mégis könnyebb. Ő a kezébe megfelelően illeszkedő szerszámokat egy idős budapesti kováccsal gyártatja.

A kreativitást nélkülözhetetlennek tartja szakmájában. Mostanában is a kreativitására hagyatkozik, amikor egy régi feszület angyalainak idő rágta arcát alkotja újra, vagy amikor egy szoborcsoport fejét kell saját fantáziájával újraalkotnia. Alkotói szabadságát gyakran használhatja, amikor romokból alkot csodákat, mint azt a lengyeltóti kanyarban álló Nepomuki Szent János szobrot is, amelyet egykor fej nélkül, apró darabokban kapott meg. De emlékezetes neki egy marcali szoborcsoport története is. – Egy nagy Szentháromság-szobrot kellett felújítani. A tetején két szoboralak állt, amelyeket az idő erősen megviselt. Nagyon óvatosan próbáltuk mozgatni a daruval, de a két szobor mint a homok, szétfolyt. Türelemmel és idővel sikerült újraalkotnom őket – mondta az épületszobrász, aki legutóbb azon a feszületen dolgozott, amelyet szeptember 12-én adtak át Somogyváron.

Női mesterek

Amikor elkezdtem húsz évesen, azt éreztem, enyém az egész világ – mondta. – Nem volt súly, amit ne tudtam volna megemelni. Most, hogy a gerincem már néha jelez, átgondolom, ha valamit fel kell emelni. Bármilyen hihetetlen, de ebben a szakmában vannak nagyon ügyes hölgyek is, akik szintén súlyokat kell, hogy emeljenek.

A régi épületekben nincs szabvány

– Egy templom felújítása során, toronyig fel volt állványozva az épület – mondta. – Az állvány lába belelógott az alsó ívbe, pont oda, ahová nekem egy bejárati lépcsőt kellett megépítenem. Csupán három centin múlt minden. Az eredeti lépcső elemeit a régi alapján legyártottuk, kipótoltuk a hiányosságokat, de nem lehetett a helyükre tenni az elemeket. A dolgunkat nemcsak az állvány lába nehezítette, hanem az is, hogy a fal sem volt párhuzamos. Hiába mértem ki mindent pontosan, a helyzethez kellett alkalmazkodni, nem centiméterekben kellett gondolkodnom, hanem azt mérlegelni, mit visel el a szem. Már tudom: nincs olyan épület, ahol tényleg kilencven fokos a derékszög. Azt kell megtanulni, hogyan lehet a helyzethez idomulni.