Az alázat az örök eszményképe a lellei „kabriós plébánosnak”

– Nagykanizsán négy és fél évet szolgáltam. Egy népszerű kolléga után kerültem a Felső-templomba. Vegyes volt a fogadtatás, ám lassacskán „megszelídültek” azok is, akik esetleg nem szívesen vették a helyezésem – mondta. – Jó kapcsolatot alakítottam ki a hívekkel, az intézmények és a város vezetésével, továbbá a testvéregyházak lelkészeivel és híveivel is. A lelkipásztori munkában Bogár Gáspár és Arányi Zoltán káplánok segítettek. Istennek hála, nem égtem ki, nem keseredtem bele, örömmel végeztem a feladataimat. A város vezetése kitüntetéssel köszönte meg munkámat, a hívek pedig könnyes szemmel vettek tőlem búcsút.

– Úgy érzékelem, könnyen megszokott itt, a vírushelyzet miatti kabriós húsvéti ételszentelésnek köszönhetően pedig azok is megismerhették tavaly, akik ezidáig nem hallottak önről…

– A hívek nagy szeretettel és nyitottsággal fogadtak. Lendülettel vetettem bele magam a lelkipásztori munkába. Nagyszerű képviselő-testületi tagságom lelkes, az egyházközségért, a településért tenni akaró személyekből áll. A hívek pedig éreztetik napi szinten, hogy szükségük van a papra. Mondhatom úgy is, hogy igényesek… Ez a megállapítás vonatkozik mindazokra a településekre is, melyeket Lelle mellett ellátok. „Atya! Nekünk fontos, hogy a húsvéti ételünk meg legyen szentelve!” – jelezték a karantén ideje alatt. S mivel a Szentlélek munkálkodik ma is az egyházban, így modern megoldásokat „súg”. Felemelő érzés volt, ahogy vártak az út mentén… Nem egy helyen a bátrabbak a hidakra tették ki a megterített asztalokra az ételt, mások az ablakokba helyezték vagy a kerítésoszlopokra rakták kosarukat, amiben ott volt a sonka, a kalács, de némelyikben pálinka is, hiszen kilógott az üveg nyaka. Sok helyről, még ismeretlenektől is kaptam visszajelzést, sőt, nemrégiben más egyházmegyében temettek egy kollégát, amikor bemutatkoztam a mellém kerülő atyának, akkor ezt mondta: „Ja, te vagy a kabriós pap.”

– Egyházában jó pár „sztárpap” is „kinőtte” magát, akik elfelejtették, honnan indultak. Önnek milyen gyökerei vannak?

– Átlagosan vallásos családban nőttem fel Balatonendréden. Gyermekkorom papja igazi karakter volt; Tollár István esperes úr születésemtől bérmálásomig kísért. Mellette kántorként tevékenykedett Maróti Júlia nővér, aki nagyon találékonyan vezette a gyereksereget Jézus felé. Középiskolás koromtól Zamárdiban éltem, ahol Vörös Gyula volt a lelkipásztor, és itt is élő hitélettel szembesültem. Keszthelyen érettségiztem, ahol csak titokban jártam templomba, egy-egy szentmisén megbújtam valamelyik oszlop mögött, majd érettségi után Budapesten tanultam teológiát. A szemináriumban Pápai Lajos, későbbi győri püspök, majd Temesi József atya voltak a spirituálisaim; a lelki vezetők az alázatot emelték ki, mint követendő papi eszménykép. Ehhez mindig is ragaszkodtam; soha nem „szálltam el” magamtól, hiszen én vagyok a hívekért és nem a hívek értem. Szolgálat a feladatom, papi küldetésem, és nem az „uralkodás”.

– Káplánként szolgált a kaposvári belvárosi nagytemplomban, Baróti apátplébános „kezei” alatt, aki békepap volt, de korábban Agg esperes mellett is, a Jézus Szíve-templomban...

– Zalaudvarnokról kerültem Agg József esperes úr mellé. 3 évet töltöttünk egymás mellett békességben. Meghatározó volt számomra a fegyelmezettsége, következetessége, egyszerűsége és nem utolsósorban pontossága. Baróti János apát úr mellett is 3 évet szolgáltam és a kapcsolatteremtés szépségét és a diplomatikusságot sajátíthattam el. Tudtuk, hogy békepap. Abban az időben városokban és frekventáltabb helyeken mindenhol békepapok működtek. Még nekem is kellett úgynevezett „államesküt” tennem. Persze, próbáltak beszervezni a rendőr-kapitányságon, de nem adtam be a derekam! Volt következménye is, de az Úr erős őrangyalt adott és ma is itt vagyok.

– A cursillós lelkiségi mozgalomba régen „beleásta” magát. Egyik előadásán azt mondta: nem baj az, ha a pap szerelmes, csak az illető ne tudjon róla… A pap is férfi, de elég az ima?

– A szerelem mindenki életében, lelkében olyan, mint a vihar. Van kisebb és van nagyobb. A pap sem kivétel ez alól, hiszen a szentelés által Isten nem oltja ki vagy veszi el az érzelmi életünket, viszont a szentség által megadja a szükséges kegyelmeket, hogy a viharokat is tudjam kezelni. Amikor a természetben kitör egy nyári vihar, menedéket keresünk. Fa alá soha nem állunk, mert belecsaphat a villám és végünk! Így van ez, ha a szerelem „vihara” dúl a lelkünkben. Fontos az ima, mint menedék, de nem elég! Egy papnak kell, hogy legyen lelki vezetője, pap barátja vagy barátai, akiknek őszintén elmondhatja, mi zajlik benne. Ez nagy segítség. Elengedhetetlen a rendszeres szentség­imádás, a szentírásolvasás és a szentmisét sem szabad elhagynom, ahol Jézust magamhoz veszem, mint az élet kenyerét. Ekkor elvonul a vihar és csendesség lesz a lelkemben. Ha elmondom a célszemélynek, hogy mit érzek iránta, ez olyan, mintha nyári zivatar idején fa alá állnék.

– A pandémia idején miként erősíti a kapcsolatot a hívekkel?

– Településen belül legtöbbször gyalog közlekedek. Teszem ezt azért, mert találkozni akarok a rám bízottakkal. Járvány idején nem akarok senkihez bekopogni, nehogy általam jusson hívatlan látogató bárki otthonába. Az utcán, postán, pékségben, élelmiszerboltban, patikában viszont van lehetőség a beszélgetésre. Bátorságot önteni az elcsüggedőbe, vigaszt adni a szomorkodónak, de egy-egy vicc is olyan jól jön, hogy fényesebben ragyogjon tőle a maszk mögé rejtett arc.

A zörgetőknek ajtó nyittatik…

„Szücsi” atya elmondta: A cursillo mozgalmat, lelkiséget Rumszauer Miklós atya honosította meg az egyházmegyében. Sokan elvégezték már ezt a tanfolyamot, nők és férfiak egyaránt. Általa a „keresők” találnak, a „kérők” kapnak és a „zörgetőknek” ajtó nyittatik. Balatonlelle plébánosa hozzátette: még nem találkozott olyan résztvevővel, aki nem megerősödve indult volna haza a három nap után.