Nyáridő

Dús platánlombok alatt szent időtlenségben ringatózom. A mobil a nyaralóban pihen, a parton megpróbálom átadni magamat fények és árnyak játékának, a víztükröt borzoló szellőnek. Már-már álom ül szememre, amikor a közelünkben sütkérező anya ordítására riadok: „De hülye vagy, b…meg, ráülsz a táblagépemre, amit félmillióért vettem?” S akinek mondja: egy alig kétéves szöszi lány, ki befelé nyeli könnyeit. A remek pedagógiai érzékkel megáldott nő egy idő után lehiggad, gyereke odaszalad a homokozó szélén gubbasztó apjához, aki hallotta felesége ordenáré kifakadását, ám nem tette helyre. Különben meg: minek is laptop a partra? Nincs más, ami pótolhatná a képi élményt? Neki nincs, de ezzel mások is így vannak. Legszívesebben a vízbe is magukkal vinnék hozzájuk nőtt kabalájukat. Akkor is jár a kezük az okostelefon képernyőjén, amíg a magánstég végén lévő napozókat elfoglalják. Hogy tudják így átadni magukat az „itt és most” varázsának? Egyáltalán: érdekli őket, hogy e pár nap, mely kiráncigál bennünket a hétköznapi monotonitásból, tartogathat számunkra valami szépet? Sirályok íves röptét a levegőégben, vadkacsaraj-vonulást, hattyúcsalád közeledtét, jó szelet kifogó vitorlásflottát, az északi part párába vesző hegyeit, s az idő előrehaladtával a pazar balatoni naplementét, mely naponta más-más látványt kínál. Felfedezik-e: Isten örömében teremtette e tavat, melyet nem véletlenül tartanak a természet „örömkönnyének”? Gyanítom: nem. Megelégszenek néhány karcsapással a langyos vízben – erről is szelfi készül –, meg a hideg sörrel, a tejfölös-sajtos lángossal, a dévaj jókedvvel, ami garantált, ha egy-egy társaság ruccan le a tóhoz. Ez is kell, de nem csak ez. Mintha elfelednénk, hogy az ember a természet része, de azt is: a kegyelem a természetesre épít. 
A közeli nyaralóban nagy a rajcsur. Metálzene ordít, mintha a német vendégeké lenne a déli part. Fél óra után a társaság megittasult tagjai a stég felé tartanak. Nagytestű kutyával ugranak vízbe. Labdát passzolgatnak, szegény pára soha nem ér oda érte időben. Nem baj, legalább jókat lehet röhögni rajta. Ebnek helye sem lenne itt, a közelben piktogram jelzi: tilos kutyát vinni a strandra. Megértéséhez nem kell ismerni nyelvünket. 
Az egyik matracon dús mellű nő pihen, piros rózsákon trónoló tarka papagáj tetoválva combjára. Kezében külföldi szerző bestsellere, mellette limonádé. Férjét most ugrasztotta el néhány túrós palacsintáért. Odébb karon ülő gyerekével játszik az édesapja, a játszótéren ugyancsak apával hintázik a kicsi; jóllehet: egyik kezével a láncot löki, másikkal a világsztrádán szörföz. Nem akar lemaradni semmiről. Hamarosan újabb harmincas férfi érkezik, szintén a csemetéjével. Nagyokat mókáznak, miközben autó, polip és csillag születik homokból. Tisztába tételétől sem ijed meg; gyakorlott mozdulatokkal cseréli a kiskölök pelenkáját. Lehet, hogy elnőiesednek az apák? – töprengek. Igen, megváltoztak a szülőszerepek. S nemcsak a vakációra, hanem általában. Keresem a „békebeli” parti idillt, de nem lelem. A 21. század embere versenyt fut; nem hagyja, hogy a Fönnvaló benne és körülötte lelassítsa az időt, pedig a zsoltáros azt írta: Keresd a békét és járj utána!