Becsületszóra

Gyermekkori emlékeim között felsejlik, hogy ősszel mindig megtelt a kamra gyümölcsökkel, mert ahogyan máshol is, ilyenkor a termények tartósításával készültek a családok a télre. Ma már csak besétál az ember a szupermarketbe, és a banántól a narancsig és az összes egzotikus gyümölcsökig minden kapható, csak az a kérdés, hogy milyen áron. Ha túl drága, még maradnak más lehetőségek. Egy Tolna vármegyei gazdálkodó felfigyelt arra, hogy már évtizedekkel ezelőtt meggyökerezett a becsületkasszás értékesítési forma Németországban, Ausztriában vagy a franciáknál. Erről az interneten is olvasott. 
Az ötletet megvalósítás követte. Az őstermelő jól felkészült, a terméket kimérve vagy darabáruként árcímkével látta el, így minden terményen rajta volt az ára, a súlya. Eladó nem volt a helyszínen, a pénzt a vásárló egy perselybe dobhatta. Mellé egy táblára kiírta a gazda, hogy mit vár el a vásárlóitól. Még arra is ügyelt, hogy legyen ott váltópénz, ha valakinek kell a visszajáró. Naponta többször is feltöltötték áruval a becsületkasszás standot. 
Aztán a környékbeli gyerekek elvettek a pultról egy tököt és azzal fociztak. Később egyre többen vittek felnőttek is az áruból, de a becsületkasszába pénzt nem pottyantottak, így az árusítás ilyen formáját végül be kellett szüntetni. Sajnos ilyen a magyar ember. Azt nem lehet ráfogni, hogy ne lenne becsületes, de mindig körülnéz, mert keresi, hol találja meg a kiskaput, hogy ő is jól járjon. De ott kell meghúzni a határt, hogy ne károsítsunk meg másokat. 
Sokadjára igazolódott: a magyar ember mindig megkeresi a kiskaput.