Érdemes lehajolni

Kedvelem a jó kedélyű, beszélgetni kész nyugdíjasokat, sőt az az érzésem, hogy én magam is megállíthatatlanul tartok ezen kategória felé az évek múlásával. Nem tagadom, szakmai kíváncsiságból is szoktam faggatózni. Legutóbb azonban egy hallgatag nyugdíjassal futottam össze egy kaposvári utcán. Nem is tudtam meg róla sokat, sőt úgyszólván semmit, de még így is megemelem előtte a nem létező kalapom. 
A Nagyposta környékén vettem észre egy ősz hajú hölgyet, aki séta közben időnként lehajolt, és fáradhatatlanul szedte össze a kisebb-nagyobb szemetet, hogy az utcai gyűjtőedényekbe dobja. Figyeltem egy ideig, aztán úgy döntöttem, hogy megszólítom, és megérdeklődőm tőle, mi indította erre a szokatlan aktivitásra. Megkérdeztem, hogy érdemes-e fáradoznia, miért nem bízza a közmunkásokra vagy a kukásokra, hogy megtisztítsák a közterületet. Zárkózott volt, nem nyílt meg, csupán annyit válaszolt, hogy nem tudja elnézni a szemetes utcát. Tiszteletben tartottam a csendességét, és nem zaklattam további kérdésekkel. Bár nem volt szokványos, de elfogadtam az érvelését. 
Az ember néha valóban nem tudja elnézni azt, ami körülötte folyik. Sok olyat látni a mai világban, hogy az ember inkább behunyná a szemét. De ha behunyjuk, attól még nem lesz rend, viszont rendet rakni mindenki csak a saját környezetében tud. Az volna az ideális, hogy a sok kis rend egy közös világrenddé állna össze, de arra sajnos még várnunk kell egy kicsinykét.