Lábunk nyoma

Lelkész ismerősöm rendszerint egy szemléletes példával él gyülekezete előtt, amikor a szeretet felelősségére szeretné felhívni a figyelmet. Példázata viszonylag egyszerű. Egy rejtett alkoholista, aki ugyan nem dülleszkedik minden szabadidejében becsületsüllyesztők gyomrában, s nem beazonosítható a szenvedélybetegség legjellegzetesebb tüneteivel, de minden nap kimegy a kert végi sufnihoz, ahol a pálinkájából estig benyakal fél literrel, s csak ezután tér vissza a családhoz, ül le vacsorázni. Egyszer, egy téli napon, a kisomfordálás után már éppen húzna rá a butykosra, amikor észreveszi, hogy egy érdeklődő szempár figyeli. Idősebb, tízéves fia a háta mögött, takarásban fürkészi a mozdulatsort. Az apa elszégyelli magát, s azonnal kérdőre vonja a fiút. Ám a gyerek őszinte rácsodálkozással annyit felel: Apám, én csak követtem a nyomodat a hóban. 

Egyáltalán nem mindegy, milyen példa áll előttünk, mit és miért követünk, milyen nyomok mentén haladunk, amikor az élet válaszút elé tereli az embert. Szerencsések, akik biztonságban, szorító, kusza szenvedélyesség helyett jól gondozott ösvényen járnak, s például hivatásválasztásukban bátran követik apjuk-anyjuk, nagyszüleik mesterségét, mely emberöltők alatt megélhetést biztosítottak a családnak. Megőrizték, gondozták felmenőik tudását – legyenek azok orvosok, jogászok, kőművesek, vagy éppen borbélyok, hogy később továbbfejlődve maguk is boldoguljanak. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a kijárt úttal szemben pont az ellenkezőt választók ne érnének el sikereket, és hogy pont azért boldogulnának jobban, mert el mertek térni a látott úttól. Szülőként minden tettünk és lépésünk mélyebb, sokkal láthatóbb nyomot hagy maga után. Nem szabad ezt elfelejteni, amikor sufnik, kocsmák, vagy önzőbb út felé vennénk az irányt.