Online térben élik meg vágyukat az ifjak a személyes kapcsolatra

– Csaknem másfél éve került egykori anyagyülekezetébe. Amikor Csurgóról meghívták, hogy itt szolgáljon, nem indult be a hívek részéről a találgatás: lesz-e olyan, mint a Pongrácz házaspár, akit rövid időn belül szívükbe zárt a közösség? 
– Minden bizonnyal voltak ilyen találgatások, talán még ma is folynak összehasonlítgatások, ám én lelkészként ebből nem sokat tapasztalok. Úgy hiszem, ennek pedig az lehet az oka, hogy Bogi és Máté nekem nem csak elődeim, de lelkészeim is voltak – ugyanez igaz egyébként kolléganőmre, Kállainé Stikl Andreára is –, akiktől nagyon sokat tanultam. Ráadásul mindmáig jó barátok is vagyunk. Biztosan sok mindenben különbözünk egymástól, és a lelkészi munkám is más, hiszen nincs két egyforma ember, viszont egyházunk jövőképét és teológiai látásmódunkat illetően nagyon hasonlóan gondolkodunk. Ezt pedig szerintem a gyülekezet is érzékeli. 
– Korábban pasztorált híveivel milyen a kapcsolata? 
– A Csurgói, a Barcsi, a Nagyatádi, valamint a Szentai Evangélikus Gyülekezetek mindig nagyon kedvesek lesznek a számomra, hiszen közöttük lettem parókus lelkész. Ők voltak első önálló lelkészként pásztorolt gyülekezeteim. Mindig kiemelt öröm számomra, de remélem, számukra is, amikor az egyházmegyei rendezvényeken újra találkozhatunk. 
– Ön az ökumené híve, s ez nemcsak a hagyományos, a keresztények egységéért meghirdetett imahétre korlátozódik; a paptestvérekkel a város lakóiért, vezetőiért mondott rendszeres imaalkalmak, valamint az Ars Sacra Fesztivál programjai is ezt erősítik. Sőt, a Kaposvári Egyházmegye tavalyi, 30. születésnapi rendezvényén is lelkesen együtt dicsőített paptársaival a Kossuth téren… 
– Számomra az ökumené természetes létállapot, hiszen diákéveimben 12 évig jártam a kaposvári református iskolába, a feleségem katolikus, én pedig evangélikus lelkész vagyok. Hiszek abban, hogy én már annak a fiatal lelkész- és papgenerációnak a tagja vagyok, akik az ökumené szellemiségében nőttek fel, és akik nem a régmúlt idők sérelmeit akarják továbbhordozni, hanem közös erővel akarnak küzdeni a kereszténység ügyéért. 
– Hogy látja a presbiterekkel: erősödik az egyházközség? 
– Szeretném hinni, hogy igen. Kezdeti célunk a presbiterekkel és lelkésznő társammal az volt, hogy érjük el azt a létszámot és aktivitást, ami a világjárvány előtti időkben volt. Ez talán mára teljesülni látszik, ám nem állhatunk meg itt. Újabb és újabb célokat szeretnék magam és a gyülekezetem elé is állítani, mert a misszió és a fejlődés felé csak így indulhatunk el. 
– Mely területeken van a legtöbb feladat? A fizikális teendők kerülnek túlsúlyba, vagy lelki síkon nagyobb az építkezés üteme? 
– Igyekszünk egyensúlyban tartani a kettőt, azonban azt érezzük, hogy sokkal több kiaknázatlan lelki tartalék van a gyülekezetben, mint amennyit megmozgatunk. A presbiterekkel emiatt már fel is merült bennünk a gondolat, hogy esetleg bővítenénk a lelkészi csapatunkat. Eleinte akár csak egy gyakorlaton lévő fiatal teológushallgatóval, hogy így még több pásztor szolgálhasson a még több és még színesebb lelki tartalmakért. 
– Hogy érzékeli: mitől sebzett korunk ifjúsága? 
– Szerintem a mai fiatalok a valós és erős szociális kapcsolatok hiányától szenvednek. Az egész világot szinte már csak valamilyen monitoron keresztül nézik, és a személyes kapcsolataik iránti vágyat is az online térben élik meg. Így viszont hiányzik az életükből egy erős közösség vagy egy-egy közeli személy valódi támasza. 
– És a középgeneráció miért olyan, amilyen? 
– Úgy érzékelem, valamivel más a probléma forrása, de ez a korosztály is szenved a valódi közösségnélküliségtől. A középgeneráció legnagyobb problémája ma szerintem az erős és értékekben gazdag közösséghez tartozás hiánya. Mindenki csak a saját szűkre szabott világában él. A családon kívül ugyan akad egy-két barát, de ebbe a világba közösség már nem nagyon fér bele, és sokaknál itt vége is a felsorolásnak... 
– Mi az egyház válasza minderre? 
– Hiszem, hogy az egyház válasza mindkét problémára megoldást kínál. Ez a megoldás ráadásul már kétezer éve ugyanaz. Ez pedig a keresztény közösségeink, gyülekezeteink ereje. Bárki, aki egyszer is megtapasztalja az ezekben a közösségekben rejlő erőforrásokat, hamar rájön, hogy felbecsülhetetlen kincset talált. Az is igaz: valóban egyre nehezebb ezt megmutatni az embereknek, hiszen egyre kevésbé nyitottak arra, hogy akár egyetlen esélyt is adjanak egy számukra ismeretlen közösség megismerésére… 
– Polarizált társadalomban élünk, aggasztó a közelünkben dúló háború, s maga a kor is meglehetősen diabolikus. Azt tartják: a remény hal meg utoljára. Az egyház is ezt sugallja… 
– Hála Istennek mi tudjuk, hogy a remény bár egyszer meghalt, de harmadnapra feltámadt, és azóta is köszöni szépen, örökké megmarad. Ezt kell a keresztény egyházaknak most talán jobban, mint eddig bármikor tudtára adni a világnak: amikor úgy érezzük, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás, és minden elromlani látszik, akkor kell ahhoz fordulni segítségért, aki mindent irányít. 
– Nagyböjt heteiben járunk. Hogy éli meg ezt egy evangélikus lelkész? 
– Kettősen. Egyfelől ez az egyházi év legtartalmasabb időszaka, a nagyböjt, hiszen számtalan lelki, egyházzenei, imádságos alkalommal igyekszünk segíteni a testvérek lelki elmélyülését, azonban lelkészként ebben a fokozott szolgálati tempóban talán éppen nekünk, a „pásztoroknak” válik nehezebbé a lelki elcsendesedés. 

Megszólalt a mobil a szószéken, de a gyülekezet átlátott a szitán

Hegedüs Gábor megosztotta velünk egy igen érdekesre sikerült szolgálatának élményét is: – Régi félelmeim egyike, hogy egyszer a szószéken éppen az igehirdetés közben megszólal a mobilom. Egyszer ez meg is történt, és az általában lehalkított telefonom teljes hangerővel kezdett rá az eléggé világias zenére, ami be volt állítva csengőhangként. Egy pillanatra megfagyott a templomban a levegő, és mindenkin, köztük rajtam is meglepődöttség lett úrrá. A lehető leggyorsabban kellett találnom megoldást a váratlan helyzetre. Szerencsére eszembe jutott, hogy egykori lelkész mentorom mit tett egy hasonló szituációban. Elővettem a telefont, kinyomtam, majd fülemhez emelve úgy tettem, mint aki telefonál és így szóltam: Hallo…, Igen Uram…, Igen Uram…, rendben, megmondom nekik. Majd a telefon kinyomását imitálva így szóltam: Kedves testvérek, épp most hívott az Úr, és azt üzeni nektek, hogy …, majd folytattam a prédikációt. Bár úgy hiszem, a gyülekezet átlátott a szitán, de mindenki jót derült a szituáción.