Időrosta

Nem megszállottan ugyan, de alkalomszerűen szívesen dedikáltatom egy-egy szerző kötetét; főleg, ha közénk telepszik, és olvasói körben élvezettel mesél pályájáról, legújabb műve születésének hátteréről, kortársakról, támogatókról, ellenlábasokról, rajongói levelekről, közeli és távoli tervekről. Nem azért dedikáltatom e szerzeményeket, hogy személyes ajánlás által megnő majd értékük a könyvpiacon, mint ahogy a szenvedélyes gyűjtők „gyúrnak” erre. Számomra mindenképpen kincs marad egy-egy ilyen könyv, hiszen a szerző néhány kedves szava vagy sora újraéleszti bennem az „itt és most” élményét. Évtizedek múltán az adott kor hangulata is megelevenedik – színekkel, illatokkal, a környezet impulzusaival, élőkkel és holtakkal. Olyan személyek arc­élével, akik nem akartak irodalom és művészet nélkül élni, mert tudták: a művészet élni és szeretni tanít, hozzátesz valami fontosat az ember habitusához, személyiségéhez, intellektusához, közelebb visz a Teremtőhöz. Isten ezért hívja munkatársul az alkotókat, tesz társteremtővé írókat, költőket, zenészeket, énekeseket, színészeket… 

Szóval becsben tartom a dedikált köteteket, s ha a szerző szemszögéből nézve egyetlen olvasó vagyok csupán a sok közül, és a könyvbe írt rövid szöveg is túl általánosnak tűnik, nekem mégis sokat jelent. 

Ezért hat rám rosszul, ha egy-egy jeles szerző dedikált példányával találkozom az antikváriumban. Az ötlik eszembe először: ennyire fontos volt megszabadulni a családtagoknak – örökösöknek – az ajánlással ellátott könyvektől? Nem jut hely az eredeti tulajdonos leszármazottjainak, a gyerekek, az unokák, a dédunokák könyvespolcán? Persze számos igaz válasz van erre, mégis elszomorít e tény, mi több, bosszant, mint ahogy az is, ha saját dedikált interjú- vagy esszéköteteimet látom viszont az interneten. Előbb-utóbb rádöbbenek: lehet, hogy utópiába kapaszkodom, nem a realitásba. Aztán a tények kijózanítanak és kénytelen vagyok elfogadni a valóságot. 

A szántódi születésű, tizenöt éve elhunyt József Attila-díjas író, irodalomtörténész, egykori pécsi gimnáziumi tanár, a Jelenkor, később a Somogy főszerkesztője, Tüskés Tibor érdekes történetet osztott meg egyszer. 

Évekkel ezelőtt – mi sem egyértelműbb –, köszönetként legfrissebb könyvével lepte meg a kórházi orvost. Természetesen dedikálva, s egy tízezrest rejtő kopertát is elhelyezett a még nyomdaszagú ajándékba. Néhány hónap múlva Tüskés egyik türelmetlen írótársa telefonon hívta a szerzőt, milyen váratlan kincsre bukkant az egyik antikváriumban. „Képzeld, végre elolvashattam legújabb könyvedet, és meglepetésként kihullott belőle egy boríték – mesélte sejtelmesen a vonal túlsó végén. – Tartalmát csak azért nem küldöm el neked, mert elfelejtetted eljuttatni hozzám e régen várt könyvedet. Így beérem a főorvosnak írt dedikációval is. Egyébként gratulálok az új műhöz, hiánypótló kötet, nagy élmény volt olvasni!” 

Tüskés mosolygott a sztorin. Ő többet tudott könyvek, dedikálások sorsáról, mint ahogy arról is, mely írók, költők, szerkesztők élik túl a kort, s maradnak fenn az idő rostáján.