Digitális gyeplő

Vállalva kicsit a kockázatot, hogy nem annyira „píszi” a gondolatsor, de azt hiszem, nem árt kicsit jogszabályi környezetben is ránézni a gyerekek körmére, mit és miért visznek be az iskolába tudtunkkal, tudtunk nélkül. Mert úgy tűnik, a szülők bizony elbukták a harcot a józan ész és a divathullámokban előretörő szeretetnyelvek között; magyarán úgy engedünk meg mindent, ami nem tilos – ha úgy adódna, lassan már a gázcsap sem volna kivétel –, mintha nem lenne holnap. 

Talán nem véletlenül panaszkodnak évek óta a pedagógusok bátortalan hangon, hogy soha ennyi figyelemzavaros, nehezen kezelhető gyerekkel nem volt dolguk általános és középiskolában, sőt, az utóbbi években az óvodákban sem. Egymást érik a közösségi média használata során elkövetett bántalmazások, a fizikai agresszió interneten terjedő videókon fertőz, súlyos esetekben a sértettek önmaguk ellen fordulva szabadulnak meg ettől a hideg, kíméletlen világtól. És mi, felnőttek erről vajmi keveset, legtöbbször semmit sem tudunk. Vagy csak túl későn kapunk észbe. Mert tévedésbe ringatjuk magunkat azzal, hogy okoseszközt adtunk/vettünk gyermekünknek, letudhatjuk a nyavalygást, mindenki pörgetheti a saját telefonján az ostobábbnál ostobább tartalmakat, nem is kell egymáshoz szólnunk, leülni egy asztal köré, átbeszélni az aznapi dolgokat kényelmes, és annál hidegebb otthonokban... 

Rossz hírem van. Ez az elégtelen szint. Ha nem találjuk meg az arany középutat, totális bukáshoz vezet. Ezért üdvözlöm azt a szigort, mellyel a minap elfogadott törvényben konkrétan megfogalmazzák, mintegy riadót fújva: mi való az iskolába és mi nem, mikor lehet használni a mobilt, mikor nem. Ez segítség, legalább ott nem kell aggódni a képernyőidő miatt. Aztán hazajön a gyerek, s csak az a kérdés, a szülő jogán akarunk, merünk-e korlátokat állítani, vagy rettegve, a szeretet jegyében, bedobjuk a digitális gyeplőt.