Iváncsik Gábor vadászpilóta a sors kivételezettjének tartja magát

– A sors kivételezettjei közé tartozom, az egykori bajtársaim közül ugyanis sokan idő előtt elmentek – mondta Iváncsik Gábor. – A repülés rendkívüli módon igénybe veszi a szervezetet, aminek a nyomait azért én is viselem. Nem úgy indult az életem, hogy alkalmas leszek a repülésre, gyerekkoromban ugyanis szívproblémáim voltak és szemüveget is viseltem – emlékezett vissza a nyugállományú őrnagy. 

A változás szele Szolnokon csapta meg, amikor az édesapja a reptér hadműveleti főtisztje lett és ott kapott szolgálati lakást is. A közelükben volt a vitorlázóreptér, ahol gyakran megfordult. Az egyik alkalommal a hangárparancsnok megkérdezte, mit keres ott. Mivel a válasz rá volt írva az arcára, beültette egy gépbe és fordult vele egyet. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy pilóta akar lenni. – Amikor felvetettem ezt a szüleimnek, főleg az édesanyám hallani sem akart róla – mondta. – Mint kiderült, később is csak azért jelentkezhettem tanfolyamra, mert abban bíztak, hogy az orvosi vizsgán úgysem felelek meg. Nem így lett. A doktorok makkegészségesnek nyilvánítottak, amit később Kecskeméten a jóval szigorúbb vizsgálatok is megerősítettek – folytatta a múltidézést. 

Mint kiderült, a szívproblémáit kinőtte, szemüveg meg csak azért kellett neki korábban, mert kisgyerekként sokat bámulta a hegesztést, ezért a látásromlása csak időleges volt. Bár mezőgazdasági technikumot végzett Karcagon, letette a vitorlázórepülői vizsgákat is. – Amikor először repültem egyedül, végérvényesen eldöntöttem, hogy vadászpilóta leszek – mondta. 

A vitorlázórepülés kiváló előiskola volt számára, ugyanis ekkor tanulta meg igazán a repülés alapjait. A folytatásban vizsgákat tett a különböző géptípusokra, három évet töltött el az egykori Szovjetunióban, sok ezer órát repült egyre modernebb harcászati gépekkel, majd következtek a pápai évek és a taszári végállomás, hogy csak a legfontosabb történéseket említsük. 

Repülőtiszti tevékenységéért a Haza Szolgálatáért Érdem­érem ezüst és bronz, a Tiszti Szolgálati Jel 2. fokozatát kapta, míg 500 repült óra után is elismerésben részesült. 1993-ben Aranykoszorús I. Osztályú Hajóstiszt kitüntetést adományoztak számára. 

Az állandó készenlét végtelenül idegőrlő volt az évek alatt

Iváncsik Gábor 1979-ben nősült Pápán. Két leányuk született, s öt év múlva végleg Kaposvárra költöztek. A 45 évi együttélés a kapcsolatukat is megedzette. – A vadászpilóták több mint fele hamar elvált – mondta a felesége. – Az a tény, hogy még másnapra sem lehetett tervezni, mert bármikor jöhetett a riasztás, és hogy nem tudhattuk, mikor jönnek vissza, vagy visszajönnek-e egyáltalán, az állandó készenlét végtelenül idegőrlő volt. Ha felszálltak a repülők, de a kelleténél előbb elcsendesedett a zaj, sejtettük, hogy baj van és aggódva figyeltük, kinek a háza előtt áll meg a katonai gépkocsi. Ha orvossal jött, tudtuk, hogy a legrosszabb következett be – vallotta felesége, aki szerint az elhívatottság lemondással és áldozatokkal jár.