A pedagóguspálya kapaszkodót ad létünk tartalmas megéléséhez

– Ágoston Attila a Jutai Általános Iskola igazgatója volt és váratlanul, viszonylag fiatalon hunyt el. Mit tanult tőle? Mitől vált sokak példaképévé?
– Attilával nagyon régi keletű ismeretségünk – mondta Vancsuráné Sárközi Angéla pedagógus. – Eleinte színjátszó fesztiválokon, szavalóversenyeken figyeltük egymást nagy tisztelettel, elismeréssel és őszinte kíváncsisággal. Összekötődött életünk a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán is, ahol mindketten drámapedagógiát szakirányú továbbképzés keretén belül tanultunk. Az egymás iránti kölcsönös tisztelet segítségnyújtásként is megjelent, amikor a somogysárdi iskola igazgatója voltam. Szakmai tanácsaival, meghallgatásával, érzékeny felém fordulásával vált barátommá. Majd együtt folytattuk tovább, kollégák lettünk a Csányi Alapítványban is, ahova ajánlásommal érkezett meg. Attila szakmai és emberi zsinórmértékként volt jelen az életemben, és ez a hosszú útra távozásával sem változott. Különösen fontos díj hát ez nekem, életem első, kiemelkedő kitüntetése. Még akkor is, ha ez a díj elsősorban az alapítványunkhoz kötődő munka elismeréseként kapható.
Mit tanultam tőle? A lista nagyon hosszú. Szerettem a színházi-irodalmi ízlését, műveltségét, hogy a színdarabjaiban milyen könnyedén és pontosan instruálja a gyerekeket; kiváló érzékkel és őszinte kíváncsisággal tett fel kérdéseket és hallgatott, hallott meg válaszokat. Pedagógiai munkáját elismertem és nagyra értékeltem, egyik legnagyobb kincsemet, fiamat bízhattam rá a jutai iskolában. Együtt dolgoztuk ki, hogyan épülhet be szervesen és hatékonyan a drámapedagógia a tehetségazonosításba. Méltatlanul korán kellett búcsúznia, de nemigen telik el nap, hogy ne lenne jelen, élne velünk tovább így vagy úgy.

– Ön a Csányi Alapítvány Életút Programjában tevékenyen és sikeresen végzi a munkáját, ahogy laudációjában is elhangzott a díjátvételkor. Hova juttatja el az alapítvány védenceit ez a projekt?
– Immár a harmadik csoporttal dolgozhatok, beválogatástól a munkaerőpiacra állásig. Ha számokban gondolkozom, akkor ez 10 éves kortól a 23-24. életévig tart. Gyakorlatilag ezen a nem kis életszakaszon kísérjük végig fiataljainkat. Reális, ha azt mondom, az életem részeivé válnak a srácok és remélem az övékben egy kis szeletet személyem; nagyobb hányadát az alapítványi közösség jelenti. Ők felnőnek, intellektusban és érzelmi intelligenciában gazdag, értékrendben minőséget igénylő, boldog életre alkalmas fiatal felnőttekké válnak. Nekem nincs ennél szebb és nemesebb feladat. S ebben a folyamatban olyan csapat tagja vagyok, ahol megbecsültnek, fontosnak tarthatom magam, szakmailag és emberileg. Közösségünk szoros szövete megtart, minden felmerülő gond, probléma kihívás esetében. Szeretem, hogy semmi sem egyszerű, hogy az eredmények lassan jönnek, hosszú, kitartó munka után és a siker tartóssá válik. Első csoportomban tizenhárman fejezték be az Életút Programot, közülük tíz diplomával, hárman az érettségi után kiváló szakemberként dolgoznak ma is. Az oklevelet szerzettek szakmájukban maradva érnek el sikereket, építenek karriert. Londonban végzett dalszerzőtől, az építészmérnökig széles a skála. Van, aki három csodálatos kislány anyukájaként most is tanul, mérlegképes könyvelőnek. Büszke vagyok arra a fiatalomra, aki felsőfokú nyelvvizsgával jelenleg cnc-hegesztőként próbálja megteremteni egzisztenciáját külföldön. De nem tudok elfogulatlanul beszélni arról a „fiamról” sem, aki két mérnöki szak után döntött a szakács mesterség mellett, úgy, hogy először itthon, majd Franciaországban Michelin csillagos séfektől lesi el a szakma fortélyait. Persze két másik szakmát is bezsebelt odakint, s most célként tűzte ki a diploma megszerzését. A második generációból a 11 főből jelenleg tízen tanulnak egyetemen. Az eredménylistát nem folytatom, pedig nem a dicsekvés, hanem a büszkeség, szól belőlem, mert ebben a munkában ezek az eredmények inspirálnak és nem gondolkozom azon, milyen kemény napok hetek, évek vezettek el idáig. A megfelelő fiókba teszem, majd megyek tovább. A pedagógiai pálya a gyerekekkel kapaszkodó a tartalmas élet megéléséhez.

Bizonyos pedagógus értékek nem kopnak meg

– Mindannyiunk élete tele van kihívásokkal, olykor vargabetűkkel. Az Önre bízott, hátrányos helyzetű, tehetséges fiatalokban milyen értékrend mentén lehet s kell éltetni a reményt?
– Bizonyos értékek nem kopnak, még akkor sem, ha a világ szédítően gyorsan változik körülöttünk. Bár innovatívnak, lendületesnek, az újra nyitottnak tartom magam, értékekben ragaszkodom a sokak által elavultnak tartottakhoz. Rendületlenül hiszek a közösségünk erejében, a lojalitásban, a nyitottságban, a moralitás állandóságában, a humorban, a művészetek létjogosultságában, a hit elengedhetetlenségében. Remélem, ebben tudok hiteles maradni. Nagy szavak, mintha valami olcsó lányregényt idéznék, ám mégsem tudok mást mondani, akár a kritikát is vállalva.

– Könnyű mindezt véghez vinni? Egyre lélektelenebb a mai világ…
– Szerintem ez sohasem volt és sohasem lesz könnyű. E tekintetben nem érzem a világ változását, pontosabban nem ebben érzem a világ változását. Az értékrend, a prioritásvállalások jelentenek kihívást, a saját alkalmazkodó képességem megteremtése a feladataim végrehajtásában. Vallom, többet tanulok a gyerekektől, és kapaszkodom, hogy én is képes legyek adni, hozzátenni valamit személyiségükhöz.

– Némelyik növendék bezárt virágként kerül Önökhöz, majd fokozatosan sikerül kinyitni szirmaikat. Ennek hatékony eszköze a drámapedagógia, amelynek „szent megszállottja”, hiszen tudvalevő: kiváló személyiségfejlesztő módszer. 40 éve is ismert volt, Tolnai Mária tanárnő is eljegyezte vele magát a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán, ám úgy érzékelem: még ma is kevesen, s keveset tudnak róla. Ön módszertani segédanyagot is készített a drámajátékok szerepéről. Nem kellene ott lennie valamennyi általános és középiskolában?
– Ez utóbbi jó kis álkérdés; hogy a manóba ne kellene a dráma az iskola bármely színterén?! Megjegyezve persze azt, hogy tartózkodom a drámapedagógia szerepének túlmisztifikálásától. Elkötelezett híve vagyok, mert sokkal fontosabbnak tartom, hogy jó fókuszkérdéseket tudjak megfogalmazni, hogy a résztvevők saját válaszaikkal tanuljanak magukról valami fontosat. A drámapedagógiában én a gondolkodásra való késztetést szeretem jobban, míg az a tapasztalatom, hogy mind a pedagógus kollégák, mind a gyerekek a játékot preferálják jobban. A dráma nem parttalan játszadozás, sokkal inkább saját fonákságainkat kell más történetében megfejteni és helyére tenni. A játéktevékenység viszont azért a legkedvesebb nekem, mert hosszú távon a legőszintébb, legkönnyebben építhető híd két ember között, és nem utolsó sorban azért, mert játékban, játékkal nem lehet hazudni…

– A drámapedagógia érzelmi szálakat mozgat, fejlesztve az érzelmi intelligenciát; közösségépítő és -megtartó ereje is bizonyított, ráadásul lazít, és még számos jótékony hatása van…
– A dráma valóban sokkarú segítője lehet a pedagógiának. Alázattal szolgálja a gyermeki személyiségfejlődést. Mentes a didaktikus megoldásoktól, ám azt is gyakran tapasztalom: a dráma megtorpan, egy darabig – ami akár éveket is jelenthet – működik, majd a fiatalok az életkoruk növekedésével el- vagy bezárkóznak, aktivitásuk csökken, így kihívást jelent a motivációjuk felkeltése. Ekkor van elengedhetetlen szükségem arra, hogy „feszes”, izgalmas kérdéseket fogalmazzak meg, amelyen érdemes elgondolkozni, és a problémafelvetés izgalma tovább lendíti a résztvevőket a passzivitásukon.

– Az irodalom, a vers- és prózamondás már a főiskolai évek alatt is nagy szerelme volt és az ma is. 1986-ban Pilinszky KZ-oratóriumát adták elő csoporttársaival, Horváth Évával, illetve Király Erzsébettel, akiket ugyancsak nem lehetett eltéríteni a pedagóguspályától. Az előadás láttán, emlékszem, szem nem maradt szárazon. Ma is Pilinszky az egyik kedvenc? Meg József Attila, meg Reményik meg Hamvas, meg…
– A Hamvas-Pilinszky tengely maradt a mérvadó, az iránytű, a Minden! Reményikkel egy felkérés során találkoztam és foglalkoztam behatóbban. Megkedveltem, meglepett szépségével, gondolatiságával. A vers szeretete elévülhetetlen. Mankóm volt, és lesz. Ma is rajongással olvasom Radnóti és Ady mellett Kiss Judit Ágnes, Erdős Virág, Závada Péter verseit, nagy kedvenc Szécsi Magda és Ágai Ágnes. Szeretem a keddeket, mert operatív igazgatónk ilyenkor verseket, prózát is küld olykor, és olyan kincsekre hívja fel a figyelmemet, amelyek igazi irodalmi kuriózumok, kortárs szerb szerzőktől a klasszikusokig. 
Az alapítványban is verselni kezdtünk, és korábban lakóhelyem sokunknak évekig legfontosabb eseménye volt a versfesztivál és a hozzá tartozó tábor. Kaposvári közösségi házunkban életre kelt a versmondás, első évben 16, idén már 28 versbarát jelentkezett a vers- és prózamondó fesztiválunkra az ország különböző részein található közösségi házainkból. Tematikát adunk meg, és a szavalatokon kívül szakmai programok is szolgálják a közösségépítés ezen formáját. S mindezek természetesen drámapedagógiai eszközökkel történnek.

– Egy lánya és egy fia van. Ők milyen viszonyban vannak a versekkel?
– Lányom színháztörténészként szerzett diplomát, fiam mérnökembernek készül. Előbbi szereti, utóbbi elviseli ebbéli hóbortomat.