Nagybajom legújabb díszpolgára hiszi: van esély közös tűzrakásra

– Életének jelentős pillanata volt, amikor tehetsége és a település iránti hűsége elismeréséül odaítélt díszpolgári cím átvételekor kezet szorított Pirka Mátyás polgármesterrel. Miben erősítik meg, s miként tartják karban az embert az ilyen fontos pillanatok?
– Különleges kitüntetés ez számomra, mert ahonnan elindultam, ahol gyerekkoromat töltöttem szüleimmel, a gyökereket jelenti. Az, hogy ennek a számomra meghatározó kisvárosnak lehetek a díszpolgára, büszkeség nekem, és tudom, hogy a szüleim is nagyon boldogok lettek volna, ha megérik – mondta Ivancsics Ilona. 

– Gyakran megfordul most is gyermekkora színhelyén, hiszen barátok, ismerősök is hívják, de számos városi programon is fellépett. Most, hogy különös ünnepre szólt a nagybajomi meghívó, milyen események tolultak fel emlékezetében, míg Szentendréről ideért?
– Egészen kiskoromtól kezdve rendszeresen jártam versmondó versenyekre, ahol Nagybajomot képviseltem. A művelődési házban én voltam az ünnepségek ügyeletes műsorvezetője, szavalója, jártam néptáncra, kórusban énekeltem, és fontos helyszín volt a színjátszó kör, amit Dánffy Sándor kaposvári színművész vezetett. Emlékszem arra is, mennyire boldog voltam, amikor nyolcadikos diákként megnyertem a Gyergyai Albert Alapítvány első novellapályázatát.

– Milyen volt kamaszkorában Ivancsicsék lánya, Csicsi? Már akkor is olyan szókimondó, önérzetes, mint amilyen most?
– Cserfes, vidám kislány voltam, nagyon szerettem a szabadban tölteni az időt. Emlékszem, sokat tollasoztunk a barátnőkkel, bicikliztünk, fürdőbe jártunk, aztán jött a diszkó korszak, de még focimeccseken is szurkoltunk. Élénk élet folyt a nagyközségben, és ez komoly közösségformáló erő. Persze vasárnap mindig ott ültem a katolikus templom első padjaiban, és eszembe jut az is, hogy a mise után milyen jólesett anyukám finom ebédje...

– A „vidékiség”, a falusi létforma jelentett-e hátrányt a színművészeti főiskolán s később a pályáján, vagy inkább identitáserősítő tényező maradt mindenkorra?
– Valójában nagyon messziről érkeztem én Budapestre a főiskolára. Semmit nem tudtam arról, mit jelent a színészképzés. Csupán egy jópofa ötletnek tűnt, hogy jelentkezzem, hiszen édesapám azt szerette volna, ha komoly foglalkozást választok, és tanár leszek. Sokat szorongtam az első években, kevésnek éreztem magam, és olyan voltam, mint a falusi kislány Pesten. Aztán a tanáraim, osztálytársaim bizalma megerősített, és talán az otthonról hozott természetességem, cserfességem közelebb vitt hozzájuk. Persze a színjátszást rajongva szerettem, és örültem, hogy a Jóisten kinyitotta ezt a kaput, ahol professzionális módon meg is tanulhatom. Az őszinteséget, a tisztességet, az egyenességet azonban otthonról hoztam magammal.

– Mi, somogyi rajongói örültünk az idei nemzeti ünnepen átvett Jászai-díjának, de sokan felsóhajtottunk: jöhetett volna jóval korábban, nem 60-on túl…
– Szakmai díjról van szó, ami a legnagyobb kitüntetés számomra. Szabadúszó művészként dolgoztam sok-sok évig, nem tartoztam társulathoz, így aztán felterjeszteni sem tudtak. Korábban igazából nem volt fontos számomra a díj, de utólag érzem már, mennyire felértékelődik a színész munkája; kár lett volna nem megélni ezt az érzést. Jó így, mert tudom, hogy igazi teljesítmény van mögötte, amiért 40 éven át dolgoztam.

Ivancsics Ilona a semmiből hozta létre színházát 

– Az ország számos színházában láthattuk, majd a Száguldó Orfeum, illetve az Ivancsics Ilona és Színtársai biztosította a kiteljesedést. Az „egyszer fenn” után elérkezett azonban az „egyszer lenn” időszaka. Mit élt meg ekkor?
– Tizenöt évig működött a magánszínházunk. Nagyon büszke vagyok rá, hogy képes voltam a társaimmal ezt is létrehozni tulajdonképpen a semmiből. Minőségi országjáró színházat, amit a kollégáim azóta is nagy szeretettel emlegetnek. Fájt, hogy be kell fejezni, nem titkolom. Úgy tudtam elengedni, hogy azt mondtam, megcsináltuk. Persze igazából nem fejeztem be, csak kicsiben csinálom, egy-kétszemélyes darabokkal, régi szeretett kollégákkal járom továbbra is az országot, hiszen a tapasztalatom megvan a színházcsináláshoz.

– Ekkor még gyakrabban imádkozott Istenhez, mint ahogy szokott. Meghallgatta a fohászokat?
– Istenhit nélkül nem tudom, hogy keveredtem volna ki a mélypontról, mert nagyon lent voltam. Naponta jártam a templomba, hogy erőt kapjak, és elfogadtam végre, hogy nem nekem kell megoldani a lehetetlen problémákat, hanem átadtam Istennek. Csodák történtek az életemben azóta, szinte el sem hiszem sokszor, hogy jutottam túl a nehézségeken, és kezdtem újra mindent. A hitem megerősödése volt ez az időszak, az biztos.

Hiányoztak a gyökerek

– Fotóművész fiával, Bencével érkezett e szép eseményre. Nem hiányzik már egy unoka? 
– Büszke vagyok Bencére, hazajött külföldről, mert hiányoztak számára a gyökerek. Itthon él tavasz óta, s kijár dolgozni a régi partnereihez továbbra is, de már budapesti munkája is volt azóta. Amióta itthon van, látom, hogy kiegyensúlyozott és boldog. Elkezdett festeni, sportol, és bízom benne, hogy unokám is lesz mielőbb, de ezt nem erőltetem, az ő életébe nem szólok bele, csak ha segítséget kér.

– A művészvilág – ha valamikor, akkor most – nagyon megosztott. Életpályáján gyakran szólt közbe a politika?
– Jóemberpárti vagyok, ehhez próbáltam a pályám során is igazodni. Amikor magánszínházam volt, nem azt néztem, ki milyen oldalon áll, hanem azt, hogy milyen teljesítményt produkál, milyen tehetséges. Soha nem választottam szereplőt azért, mert előnyt jelentett volna. Persze aki ismer, tudja milyen az értékrendem, a világnézetem, és azt mindenkor elvártam, hogy tiszteletben tartsák. Törekszem arra, hogy ne árkot ássak, hanem az értékek mentén találjuk meg a közös hangot. Persze vitázni lehet, kell is, csak maradjunk emberek.

– Egy korábban Nagybajomban rendezett megyenapra Mezey Mária gyönyörű prózájával érkezett, amely nyílt tanúságtétel Istenről, de látlelet is a magyar valóságról. Az idei Vármegyenapon, Vízkeresztkor pedig különös szenvedéllyel égette belénk: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / hogy megmelegednének az emberek.” Van remény a közös tűzrakásra?
– Azon dolgozom minden munkámban, nemcsak a színházban, hogy legyen. Lehet az akár a kertészkedés is, azért mutatom meg a kertemet, mert inspirálni szeretném az embereket, hogy a saját kertjük legyen az éléskamra, ne csak fű és betonsivatag. Tilos feladni. Nekem az őseim jutnak eszembe, akik a legreménytelenebb helyzetekből is kijöttek. Szerintem a példamutatás a fontos, beszélni mindenki tud.

• Részlet a Kőszívű ember fiaiból, melyben a Baradlaynét alakítja Ivancsics Ilona