Jó, hogy jöttél

Jó, hogy jöttél! – hirdette az apró virágokkal tarkított fafelirat az elegáns társalgóból nyíló szobaajtón. Fia vitte be a szociális otthonba, s akasztotta fel, hogy amikor anyját több mint két hét után kerekesszéken hazatolják a kórházból, még nagyobb legyen az öröme. Két éve élt itt, kívánkozott e biztos helyre, mert 85 évesen beismerte: képtelen már ellátni magát. Gondoskodó szeretettel vették körül az intézmény lakói, munkatársai. Az egyik nővér, miután lezuhanyozta vézna testét, kérés nélkül becsavarta a haját, hogy a kisimult, csatakos haj helyett hullámos frizurája legyen. 
Csak átmeneti volt a hazaérkezés, egyre jobban szorított gyomortájt, este mentőt hívtak hozzá. Belső vérzés miatt életmentő műtét várt rá, s a család arról értesült: válságos az állapota, lehet, hogy nem éri meg a reggelt. Megérte. Pihenni induló fia és menye a szomszéd vármegyéből indult, hogy elbúcsúzzon tőle, a nagyobbik unoka a kórházi ágya mellé telepedve idézte közös emlékeiket. A kisebbik korábban elköszönt tőle; megérezte, hogy ez lesz utolsó ölelésük. 11 előtt befutott Zalaegerszegről a busz, s fia és menye még láthatta a haldoklót: lélegeztetőgépen, nyaki vénába bekötött infúzióval, mélyaltatásban. Megcsókolták a szürke, ám nyugodt arcot, megsimogatták a hideg homlokot, a hullámos ősz hajat, a liluló kézujjakat, s megköszönték, hogy ennyi éven át velük lehettek. Azt kérték, ölelje magához mielőbb az Úr, majd átvették ruháit, telefonját, kékköves fülbevalóját, s papírvékonyra kopott jegygyűrűjét. 

Egy angyal szállt le hozzá, hogy az égbe röpítse

Két óra múlva csörög a telefon, az orvos szomorúan közli a megmásíthatatlant. Fia, és menye megölelik egymást, és könnyek között adnak hálát életéért, s azért, hogy ismerhette-szerethette nemcsak az unokáit, hanem az unokamenyeit is, és tanúja lehetett mind a hat dédunoka megszületésének, cseperedésének. Az erős gyökerű családfa így terebélyesedhetett dús lombú fává. Az egyik összejövetelen kisebbik unokája meg is jegyezte: tíz éve még milyen kevesen voltunk, most meg mily sokan üljük körbe az ünnepi asztalt! 
Háborús nemzedék gyermeke volt, a jó genetika mellett hite éltette idáig. Hat testvérével együtt anyjától, apjától tanult imádkozni. A nagy család megtanította az alkalmazkodásra, az alázatra, de a nélkülözésre is. Legidősebb bátyja kaposvári katonasága keltette fel a família érdeklődését Somogy iránt, s egy testvér kivételével valamennyien itt telepedtek le és alapítottak családot. Szüleik is ideköltöztek. 
Mindvégig őrizte az alföldi tanyasi létből eredő szolidságát, szelídségét. Talán ezért is érezte jól magát a kereskedőszakma szinte valamennyi ágában, s végül, nyugdíj előtt – kicsit megpihenve –, a Távközlésnél. 
Férjével fél évszázadig éltek együtt; ha nem is mintaházasságban, de kitartva egymás mellett. Kilenc éve siratta el, és csak néha álmodott róla. Néhány hete azonban apja álomban üzente fiának: várja már az anyját, a hófehér égi ciha fel van húzva… 
Egy angyal szállt le hozzá, hogy égbe röpítse halkszavú védencét, akiről nem derült ki, észrevette-e az ajtóra akasztott feliratot, de az bizonyos, Isten így köszöntötte: jó, hogy jöttél!