Vámos Miklós csak az ízlése határáig udvarias a saját olvasóival

– Régen járt Kaposváron?

– Igen – felelete Vámos Miklós.

– Emlékszik mikor?

– Színházban.

– Mit nézett meg?

– Kit. Koltai Robit, de hogy miben, arra nem emlékszem.

– Legutóbb Szombathelyen járva mesélte el, hogy annak idején a Csikyben alkotó Jordán Tamás csábította Kaposvárra dolgozni, ám ebből végül nem lett semmi. Meg lehet tudni, mi volt ez a kísérlet, s miért nem sikerült?

– Biztosan, de sajnos nem emlékszem. (Később az előadása közben eszébe jutott: civil miséket gondoltak szervezni, amit Vámos Miklós könyvklubokká szervezett volna – a szerző.) Tamással már nagyon sok mindent csináltam közös életünkben, de hogy ezt épp miért nem…, nem tudom.

– Családjának pécsi származása miatt gyakrabban megfordulhat Baranyában, Pécstől nincs annyira messze Kaposvár...

– Kaposvárra a színház miatt jártam, jártunk. Amikor egész fiatal voltam, akkor divat volt, hogy pesti értelmiségiek beültek a Trabantjukba, vagy éppen, amijük volt, ide lehajtottak, megnézték az előadásokat – ugye itt dolgoztak az ország legjobb rendezői. Emlékszem, hogy már úgy a harmincas éveim közepén nem jöttünk többet. Ennek több oka van. Az egyik ok, hogy a jó rendezők elkerültek Budapestre, tisztelet a kivételnek, a másik oka pedig, hogy egy bizonyos életkor után az ember rugalmatlan. Tehát hat órát nem vezettünk egy előadásért. A harmadik ok pedig, hogy elkezdett a nemzedékemnek gyermeke születni.

– A szabadegyetemen meglehetősen nagy lélegzetvételre készül a témák között, ami igazán Hattyúk dala című regényének bemutatása. Belefér két órába?

– Biztosan, sőt, hetvenöt percbe – nevet. Nagyon rögtönöző típus vagyok. De az biztos, szó lesz: szerelemről, barátságról, történelemről, irodalomról. Ezek azok a témák, amelyekben valamelyest szakértelemmel bírok. Sok függ attól, az első percben milyen a közönség. Azt valahogy megérzem, s ahhoz képest igazodom. Higgye el, nagyon sokszor elkezdek egy mondatot, és fogalmam sincs, hogyan fogom befejezni. De ez meg szokott oldódni.

– Ez csak szóban van így…

– Írásban is, abszolút. Írásban az az élvezet, hogy az ember elkezd kalapálgatni valami történetet, szöveget, kiszökken egy mondatkezdet. Be lehet fejezni így, úgy, s akkor valahogy befejezi az ember. Ha jó mondat alakult, továbbmegy, ha rossz, vissza. Szerintem az írás az igazi rögtönzés. Van egy terv, ami arra jó, hogy attól eltérjünk. A színpadi rögtönzés is azon alapszik, hogy valaki nagyon tudja a szöveget.

– Szokott néha csettinteni írás közben, hú, ez de jó lett?

– Nem. De elégedetten haladok tovább, ha valami jó, elfogadható lett. Az igényeim nagyon mások. Történetesen olyan régimódi prózaíró vagyok, akinek a történet, s az ő szereplői nagyon fontosak. S hogy egy mondat remekbe szabott legyen, az annyira nem fontos. Hogyha olyan mondatot írok mégis, utóbb majdnem biztos, hogy kihúzom.

– Miért, ha már egyszer jó?

Nem akarom az olvasót elhagyni azzal: de tud írni, de tud írni, s közben meg elveszítem, mint a történetem követőjét. Van olyan prózaíró, akinél a mondat, sőt, a hasonlat a nagyon fontos, posztmodern alkotók, köztük nagyon nagy írók vannak. De ez inkább prózaköltészet véleményem szerint.

– Mint Esterházy Péter…

– Messze a legjobb példa, Esterházy Péter teljesen egyedi. Mert ő egy költő volt, aki véletlenül prózában fejezte ki magát. És úgy is kell olvasni.

– Ebből az következik, hogy Ön soha nem foglalkozott lírával.

– Lírával nem. Epikus gondolkodású író vagyok, ezért nem is szerencsés, ha színdarabot írok. Pedig írtam legalább hatot–nyolcat, de azok nem jók – nyugodtan mondhatom, nem fogok megsértődni. Mert túl epikusak. Ezért nem szabad verset sem írnom.

– Köztudottan alapos kutató, bármilyen írásáról legyen szó. Mire jutott a magyarsággal a feltáró munka során?

– Nem a magyarságot kutattam, Pécset és környékét. Kíváncsi voltam arra, kik éltek ott. Bármelyik magyar városra igaz, amit mondok, elég sok helytörténeti írásos emléket megkutattam már: bármelyik település történetében elég hamar eljutok odáig, hogy nincs ott magyar, egy szál sem… Vagy még nincs, vagy már nincs. Pécs például a török időkben egy török város lett, alig lehetett ott magyar szót hallani. Erről van egy szemtanú, Evlia Cselebi. Egy török utazó ezerhatszáz táján írt két könyvet, ezek annyira szórakoztatóak, hogy mindenkinek ajánlom, akit érdekel Magyarország történelme. Akkoriban teljesen eltörökösödött a város. Aztán van olyan időszak, amikor elnémetesedett, s ahogy megyünk vissza az időben, egyszer csak eltűnnek a magyarok. Előttük római tartomány volt, előttük voltak hunok, vizigótok, longobárdok...

– Van tanulság?

– Az derült ki a sok olvasás végén, hogy a történelem nem más, mint népvándorlások története. Mindig valamilyen nép éppen vándorolt. Amit mi úgy éltünk meg, hogy megtámadtak a törökök, tulajdonképp kellett nekik a hely, mert errefelé tudtak jönni. Nekünk az volt a pechünk, hogy mi itt csapdába estünk. Amit mi honfoglalásnak nevezünk az az, hogy bejöttünk valahová, ahonnan nem tudtunk hova továbbmenni.

– Ma is ezt éljük, talán nem is annyira tragikus a jelen?

– Pontosan. Amikor elkezdtem ehhez a könyvhöz anyagot gyűjteni és írni, akkor még nem volt ez a migránsválság. De mire megírtam, lett. Aktuálissá vált anélkül, hogy én ezt szerettem volna. Egyetlen dolgot változtattam, hogy az elején néhány menekültnek van bizonyos szerepe. S azt írtam, hogy algériaiak, s aztán mire oda jutottam, hogy megjelenjen, beírtam, hogy szírek.

– Nem klasszikus regény...

– Kétezer évet ölel át, ez rá is nyomja a bélyegét. Nem egy családregény, nincs igazi kapcsolódás a fejezetek között, csak egy bizonyos kézirat, amelynek sorsát követem. Emiatt az olvasása is kicsit nehezebb. Nem is regénynek gondolnám, hanem azt mondanám: rege.

– A Hattyúk dalának lesz akkora sikere, mint az Apák könyvének?

– Ezt egyrészt még nem lehet tudni. Másrészt a Hattyúk dala indulását nagyon-nagyon rosszul érintette az Alexandra vállalat csődje. Nem csak azért, mert amikor megjelent, becsukott a könyvesboltok fele. Ez nem engem sújt, mindenkit, akinek könyve van. A másik probléma, hogy az Alexandra legnagyobb rivális könyvterjesztője az Európa kiadó (Vámos Miklós könyveinek kiadója – a szerző) néhány sikerkönyvét egyszerűen nem vette át, azért, hogy a konkurensen üssön egyet. Ebbe nem szólnék bele, de rajtam is ütöttek egyet. A Hattyúk dala nem volt kapható tavaly novembertől néhány hónappal ezelőttig. Koránt sincs akkora olvasó bázisa, mert nem tudták megvenni.

– Szövegében sem éppen a könnyedebbek közé sorolható…

– Bizonyos mértékig a könyv is tehet róla. Nem tartom azt bajnak, ha egy kis nehézséget jelent az olvasónak egy-egy könyv. Udvarias vagyok az olvasókkal, de csak az ízlésem határáig. Ez a téma ezt akarta. S ha hosszabb távon ez így marad, nem lesz olyan sikeres mint az Apák könyve, sebaj.

– Önmagának mi a siker? Nem hinném, hogy az eladott példányszám.

– Semmiképpen. Nekem az a siker, hogy van egy terv, mondjuk így arról, hogy mit szeretnék kifejezni. És ez mennyire sikerül a végére.

– Sikerült már?

– Legközelebb a terv a Sánta kutya könyvben teljesült. Szintén nem volt olyan nagy könyvsiker, mert az Apák könyve után jött, s még talán túl hamar is. Egy évig vissza kellett volna tartanom, de ez akkor nem volt világos. Meg tudja hogy van, az ember megír valamit, s büszke rá, akkor nem vár.

Megbízik a szerkesztői kritikákban

– Kétségtelen, hogy van egy triptichon íve az én munkáimnak, középen van az Apák könyve, egyik oldalt a Zenga Zének, a másik oldalt az Anya csak egy van, szokták is mondani, a gyerek, az apa és az anya – mondta még lassan öt évtizedes író pályájáról. Ezek mind családregények, az Apák könyve egy háromszáz évet felölelő, ami a Hattyúk dalának kétezer évéhez semmi – mosolygott. Hozzátéve, több történelmi regényt nem fog írni. Mert egyszerűen nincs erre ideje. A Hattyúk dalát is csak ötszáz évet átölelőre tervezte, így lett kétezer. – Az a szerző vagyok, aki értékeli az őszinte szerkesztői szót – avatott be, kinek a véleményét fogadja el egy-egy mű megjelenés előtt. – Az a baj, hogy túlzott tiszteletet vívtam ki, és nem nagyon mernek kritizálni a szerkesztők, pedig az nekem nagyon is megfelel, ha egy szerkesztő azt mondja: ez, vagy az ott rossz. Majdnem biztos, hogy nem azt fogom csinálni, amit javasol, de azon a részen, ahol kifogást emel, átírom majd.

Őszinte helyre, fórumra szívesen írna

Vámos Miklós írásaival nem csak könyvformátumban találkozhatunk, számos helyen publikált az online terekben. Kiemelendő, hogy néhány esztendővel ezelőtt A Washington Post Globálnak (online kiadás) rendszeresen írt Vámos Miklós. A blogfolyamban ötven szerzőt kértek fel világszerte különféle események kommentálására, Magyarországról egyedül ő ír bele, Kelet-Európából is csupán ketten. Posztjai rendre nagy közérdeklődés mellett jelentek meg, s mint mondta, nagyon élvezte, rengeteg öröm és siker érte a három évig tartó projekt alatt, sok írását a nyomtatott lap is közölte.

Magyarországon vállalna-e ilyet? – kérdeztem. – Ott kezdődik, milyen lapban – adta vissza a labdát. – Ha volna olyan lap, amelyik az őszinte szót elviselné, oda nagyon szívesen írnék, mert most ezeket a dohogásaimat családi körben adom elő, ami szintén jó. De nyilvánosan nem látok most erre fórumot.