A magyar hangból logopédus lesz a kaposvári iskolapadban

– Hogyan kerül valaki gyerekként a mikrofon mögé szinkronszínészként?

– Véletlenül. Visszahúzódó gyerek voltam, viszont sokat jártunk a szüleimmel színházba. Többször mondtam az anyukámnak, hogy színésznő szeretnék lenni, s Földessy Margit akkoriban indított egy kreatív stúdiót Színjátékország címmel. Hirdetést adott fel az újságban, anyukám olvasta és elvitt oda. Földessy Margit akkoriban nagyon sokat szinkronizált, őt kísértem el egy meghallgatásra, amit rögtön meg is nyertem. Onnantól folyamatosan hívtak, amikor gyerekhangokat kerestek a Pannónia Film­stúdióba.

– Színészlegendákkal dolgozott együtt gyerekként: Tolnay Klári, Mádi Szabó Gábor...

– Partnernek tartottak az első perctől fogva. Régen úgy történt egy film szinkronizálása, hogy egyszerre az összes szereplő ott volt. Amikor beléptem a stúdióba, és megláttam Tolnay Klárit egy otthonkában, még a szavam is elakadt, hogy vele fogok dolgozni. Mérhetetlenül kedves volt, közvetlen és tüneményes. Gyerekként az volt feltűnő, neki megengedték, hogy cigarettázzon a stúdióban és folyamatosan cigizett is.

– Felnőttként rögtön a szinkronszínészetet választotta?

– Ezt helyre szoktuk tenni: nincs olyan, hogy szinkronszínész. Színész van, aki játszik színházban, tévében, filmekben, rádióban és szinkronizál. Ez egy szelete a színészetnek. Többeknek úgy alakult a pályája, mint nekem, hogy a pályám elején a szinkronnal ismertek meg. Mivel nem végeztem színművészeti egyetemet, nem lettek színházi és filmes kapcsolataim. A 90-es években aztán kezdődött a videókazetták kora, jöttek a kereskedelmi csatornák, annyi lett a munka, hogy sokaknak már más nem is fért bele, csak a szinkron.

– Tehát színésznőként tekint magára.

– Nem mondom magamra, hogy színésznő vagyok, azt mondom, hogy magyar hang vagyok és szinkronizálok. Remélem, senki nem tart nagyképűnek, ha azt is hozzáteszem, hogy én ebben a szakmában elértem mindent. Oscar-díjas színésznőt szinkronizálhattam, például Natalie Portman Fekete hattyúját. A szinkron sokrétű munka, annyi mindent kipróbálhat az ember. Beosztottak a rajzfilm­től a komoly drámáig mindenbe, volt rengeteg televíziós vígjáték, sorozatok, de a mexikói szappanoperákat is ugyanúgy szeretjük csinálni. Én mindent megkaptam ettől a szakmától.

– Megismerik a hangját a sarki boltban?

– Általában nem. Sokan mondják, hogy karakteres a hangom, de nem annyira, mint Kautzky Armandé, aki ha megszólal, rögtön felismerik. Velem ez nem szokott előfordulni. Inkább a nevem alapján kérdeznek vissza, mert az visszacseng sok stáblistáról.

– Mi kell a szinkronizáláshoz, beszédtechnika, ritmusérzék?

– Pillanatok alatt bele kell bújni az eljátszott figura bőrébe, pár perc alatt olyan szituációba kell hozzam magam, amire egy színházi előadás, film esetén hosszabb próbafolyamat áll a színész rendelkezésére. Itt ezt pillanatokon belül kell produkálni. Nem lehet művi sírást mímelni, mert az lejön a képernyőről, akkor elválik a kép és a hang, aminek össze kell simulnia. Fizikailag is megterhelő napi 10-12 órát állni egy mikrofon mögött. Egy nap alatt eljátszom öt-hat különböző szerepet, legutóbb éppen az űrkutatásról, aztán jött egy rajzfilm, ahol karakteres hangot kellett felmutatni. Szóval vannak fárasztó napok.

– Hogyan választják ki egy szerepre?

– Több szempont van. Gyakran a megrendelő dönt, a mozifilmekhez általában castingot tartanak, de olyan is van, hogy egy gép méri, hasonlít-e a szinkronhang a külföldi film­színész eredeti hangszínéhez. Néha pedig a külső hasonlóság alapján választanak ki valakit. Sokszor a rendező hívja azt a színészt, akiről tudja, hogy képes megoldani a feladatot.

– Tett kitérőket más irányba?

– Egy gyermekszínházi utazó társulatnál, a Nevesincs színháznál voltam nyolc évig. Aztán előfordul, hogy megkeresnek a rádiókabarétól. Néha forgatok is valamit, belekerülök reklámfilmekbe. Szóval szösszenetek vannak, de az életemben a szinkron a meghatározó.

– Mégis új szakmát választott, a logopédia pályamódosítás?

– Végzős, negyedéves gyógy­pedagógus logopédushallgató vagyok a Kaposvári Egyetemen. Ez onnan indult, hogy korábban sokan mondták, milyen szépen beszélnek a gyermekeim, milyen gazdag a szókincsük. Azt hittem, ez természetes, de amikor bekerültek az óvodába, iskolába, hallottam, hogy mennyi a beszédhibás gyerek, silány szókinccsel. Ekkor éreztem először, hogy nagyon szívesen foglalkoznék velük. Az is bennem volt, hogy nem tudom, meddig lehet csinálni a szinkront. Ehhez hangi adottság kell, ki tudja, hogy meddig tudom használni. Logopédusként viszont biztosan lesz jövőm, mert óriási a szakemberhiány.

Pillanatok alatt bele kell bújni az eljátszott figura bőrébe

Kell a szakember

Egy végzős logopédus nagyon sok megkeresést kap mind a gyerekellátásból, mind a felnőttekkel foglalkozó intézményektől, mert olyan kevés a hazai szakember, hogy égető szükség van rájuk. Zsigmond Tamara egy budapesti óvodában tölti a gyakorlatát, ahol 60 gyermeket látnak el. Egy logopédus egy 45 perces órán 5–6 gyerekkel foglalkozik, de mindenki külön odafigyelést igényel, még akkor is, ha ugyanazt a hangot képzik rosszul, mert lehetnek más stádiumban.

Mindenkivel külön kell foglalkozni, de néha csak 2–3 perc jut egy gyerekre, ami rettenetesen kevés. Szakértők szerint manapság nem ritka, hogy még 3 éves korában sem szólal meg egy gyerek, s ennek komplex okai lehetnek, utalt erre Zsigmond Tamara, de szerinte az biztosan nem tesz jót, hogy minél fiatalabb korban digitális kütyükkel árasztják el a gyerekeket a mai világban.