A művész, aki vállalja magát a festményeiben

Hogyan került a festészet az életedbe?

Amióta az eszemet tudom rajzoltam: Királylányokat, növényeket, állatokat, mesék és regények általam elképzelt szereplőit. Szerepjáték helyett –gyerekként- a papíron „bújtam bele” a különböző karakterek bőrébe. Ott éltem tovább a mesék, filmek folytatását. Tanultam magamat, az emberi kapcsolatokat. Ez már akkor is központi téma volt nálam.

A festés jóval később jött. Középiskolásként kezdett foglalkoztatni a színesben álmodás. De igazán csak a főiskolás éveim alatt kezdtem el kísérletezni az anyaggal, az eszközökkel. Először az akvarellezés került képbe. Élveztem a színek sokszor irányíthatatlan összefolyását, a kész mű frissességét, az alkotás folyamatának sebességét. Jóval később kezdtem el foglalkozni az akrillal feszített vászonra való festéssel. Ez teljesen más alkotási folyamat: tudatosabb tervezést igényel, előrajzolást, alapozást. Lassabban, kevésbé lendületesen, több réteget egymásra pakolva készülnek a képek. Viszont közben lehet befelé figyelni, utazni, jelen lenni.

Mit jelent számodra a művészet, az önkifejezés? Mint festőművész vagy mint táncművész egyaránt.

Nem tudom, hogy más embernek van-e rá igénye, vágya. De nekem olyan természetes és olyan fontos, mint a levegővétel. Már gyerekként is az volt. Emlékszem, hogy mennyire megdöbbentem, amikor felfedeztem: nem mindenki szeret, tud, akar rajzolni/festeni/táncolni/énekelni/szavalni. A szólni akarás és az exhibicionizmus szerintem minden művésznek jellemzője. Teljesen mindegy, hogy milyen művészeti ágról beszélünk.

Persze lecsupaszítani hozzá magadat és a lelkedet megmutatni, azt nem egyszerű. Én hosszú évek alatt jutottam el oda, hogy ma már nem befolyásol a közvélemény. Vállalom magamat a képeimben. Régebben hevesen tiltakoztam, amikor azt mondták, hogy mindig magamat festem, benne vagyok minden női alakomban. Ma már büszkén vállalom. Egyébként a tánc és a festészet egymást erősítve, kiegészítve teljesedett ki az életemben. És teljesítettek ki engem, mint nőt.

Melyik a kedvenc festői stílusod? Milyen témákat viszel a legszívesebben vászonra?

Hatottak rám az impresszionisták, a szürrealisták és a szecesszió túlburjánzó növényi ornamentikája is. Nagyon változó, hogy éppen ki és mi ragad meg. Az összes művészeti ágban „mindenevő” vagyok. Válogatás és előítéletek nélkül hallgatok meg színházi előadásokat, zenéket, verseket és nézek meg kiállításokat. Van, ami nem érint meg és van, ami azonnal „eltalál”. Hozzá tesz valamit a később születő képemhez.

Minden munkámmal önmagamat, a bennem zajló érzelmi folyamatokat tárom fel. Így a női alak vagy annak részlete szinte állandó szereplőjük. Természeti formák tömkelege (fák, növényi ornamentika, szitakötő, madarak, csigaház) és a nyújtott formájú házak, kulcsok is gyakorta szerepelnek rajtuk. Kizárólag „belülről” festek, így a tájképek, csendéletek, portrék hidegen hagynak.

Milyen érzés látni az emberek reakcióit egy-egy kiállításon szereplő alkotásodról?

Nagyon szeretek találkozni a közönséggel, a kiállítások látogatóival. Főképp fesztiválok alkalmával. Ott oldottabb a légkör. Sok lehetőség van kötetlen beszélgetésekre, akár vadidegen emberekkel is. Persze jó érzés bezsebelni a sok dicséretet, bókot. De még jobb meghallgatni, hogy kinek mit üzen egy-egy képem. Általában rögtön megértik, vagy inkább megérzik a képi üzenetet. Maximum árnyalják a saját magukban zajló lelki folyamatokkal.

Erős színvilág jellemzi a festményeidet. Mit jelent számodra ez az élénk ábrázolásmód?

Mindig elhatározom, amikor leülök az üres hófehér vászon elé, hogy most visszafogom magamat és nagyon finom pasztellszínekkel építkezek. Ez általában pár másodpercig tart és már nyúlok is valamelyik intenzívebb színű tubus felé. Sohasem tudom, látom, hogy milyen színekből áll össze a festményem. Ez közben alakul. Hagyom magamat vezetni: bentről, fentről.

A kijárási korlátozás idején is hasznosan töltötted az idődet. Milyen projektekbe fogtál bele ez idő alatt?

Először befejeztem egy-két félkész alkotásomat. Aztán a természetből, a nyári és kora őszi időszakból magamba szívott és elraktározott képeket hívtam elő. Így született meg a két legutóbbi munkám, az „Életelixír” és a „Kalitka nélkül”.

Ez az időszak jó volt arra is, hogy átgondoljam a festés szerepét és helyét az életemben. Okokat és magyarázatokat keressek. Új célokat tűzzek ki magam elé. Most már a megvalósításé a szerep. Úgy tűnik, beindult a gépezet. Minden nap kapok valami „ajándékot”: Felkérést, meghívást, megbízást, elismerést. Sokan, sok helyről keresnek. Én meg lubickolok most ezekben még egy darabig. Élvezem a sikert. De aztán irány vissza a csendbe. Lehalkítom a világot, majd ha már sok volt és képeket teremtek.