Szerencsére csak terv maradt a Balaton lecsapolása

Több mint két évtizede kutatja a Balaton történetét Kovács Emőke, aki immár a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként folytathatja a munkáját. Olyan elődök nyomában jár, mint Eötvös Károly vagy Cholnoky Jenő, de XXI. századi szemmel tekint a régióra.

Reformkori fények

A tavat csak a XIX. század első felében kezdték felfedezni, és vagy egy évszázad múlva lett felkapott üdülőhely. Az emberek a Monarchiában ha kikapcsolódni, pihenni vagy gyógyulni vágytak, az Adria partját, vagy a hegyeket, a Tátrát, a Kárpátokat keresték fel. A Balaton a trianoni döntést követően értékelődött fel, miután a politikusok „megszabadították” Magyarországot hegyvonulataitól és tengerpartjától.

Az angol utazó, John Paget 1839-ben megjelent Hungary and Transylvania című könyvében olvashatunk arról, hogy „Vagy nyolcvan mérföldre Pesttől délre, a Balaton partján van egy Füred nevezetű kellemes kis fürdőhely, hová érdemes ellátogatni: a környező táj gyönyörű, a társaság, mely rendszeresen fölkeresi, barátságos és kellemes.” A század második felétől találunk a tóról és környékéről bőséges magyar nyelvű tájirodalmat, a XX. század elejétől pedig néprajzi tanulmányokat, természet- és útleírásokat, ezek közül talán a legismertebbek Eötvös Károly és Cholnoky Jenő munkái. Ekkor kezdi a nagyközönség is megismerni azokat a toposzokat, amelyeket ma már mindenki a Balatonnal azonosít.

Valójában Kossuth Lajosnak és Széchenyi Istvánnak köszönheti a tó, hogy a reformkorban szélesebb körben is ismertté vált. A két nagy, Kossuth és Széchenyi ugyanis sokat tettek azért, hogy elinduljon az első gőzhajójárat, amihez már infrastruktúrát kellett építeni. Vagyis rendezni kellett a rendezetlen parti terepviszonyokat.

– Mivel a Balatonhoz nem vezetett vasút, váltott fogatokkal lehetett csak eljutni Balatonkeneséig, majd onnan tovább Füredre, Keszthelyre – magyarázza a történész. – Ezt a kényelmetlenséget enyhítette 1847-től a Kisfaludy gőzös, amelyik kiváltotta a hosszú kocsizást Keneséről Füredig. A Pest Budát Fiumével összekötő vaspálya 1861-es átadása után pedig már Nagykanizsáig is vonattal lehetett utazni.

Jöttek Jókaiék

Balatonfüredet felfedezték a kor „celebjei” is, Jókai Mór, Blaha Lujza nyaralót vásároltak, az akkoriban már elterjedt reklámok, és nem utolsó sorban a füredi savanyúvíz jótékony hatásának híre tette egyre ismertebbé a helyet. A nagyobb felfutás a déli parton a XX. század elején kezdődött. Siófok majd Balatonföldvár hosszú fövenyével klasszikus tengerparti üdülőhely képét kezdte ölteni, megjelentek a befektetők. Azután 1909-ben megépült az északi parti vaspálya is.

Eltérő tervek

A kérdésre, van-e a Balatonnak olyan korszaka, amelyet érdemes lenne visszahozni, vagy legalább filozófiájában követni, Kovács Emőke azt mondja: a rendszerváltoztatás óta eltelt 31 év, de a Kádár-kori berögződések, nosztalgiák még megmaradtak. Vannak remek elgondolások, eredmények, a balatoni gasztronómia is új utakon jár, pontosabban egyre többen keresik az új útjait, de ez nem elég. A nagy tömegek számára a balatoni nyaralás még mindig csak a lángost és a vaníliafagylaltot jelenti. A történész szerint a probléma több összetevőből áll: nehezíti a helyzetet, hogy a tavat három megye övezi, így vannak helyi érdekeltségek, kormányzati elképzelések, és érkeznek az újítani vágyók is. Csakhogy ezek hárman nem mindig egyeznek.

A XIX. század végétől már épültek ugyan fürdőházak, fürdőkabinok, stégek, mólók, de igazán a két háború közötti időszakban, Trianon után változott sokat a Balaton képe, akkor vált igazán fontossá. Még mindig nem volt modern, nyugati típusú üdülőhely, de már azzá akarták tenni, emeli ki a történész. Elsősorban Klebelsberg Kunóhoz köthetően megszületett az az erős kormányzati koncepció, amelyik azt sugallta, hogy a mi tavunk is ér annyit, mint a nyugati üdülőhelyek. Ekkor nyílt meg Tihanyban a Limnológiai Intézet, kulturális- és sportrendezvényeket tartottak, művészeti felhívásokat tettek közzé, nagy építkezések kezdődtek, és megfogalmazódott, hogy a Balaton fejlesztése közös érdek. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején megkezdődött az infrastruktúra és a műúthálózat kiépítése, fontos mérföldkő a kompjárat elindítása. A Balatoni Intéző Bizottság ugyan Budapesten volt, de nem kizárólag felülről irányítottak, a döntésekbe bevonták a helyieket is. Így készültek el a telek- és épületszabályozási tervek, a part beépíthetőségéről szóló rendelkezések, született meg a fürdőtörvény. Mindezek részletesen szabályozták a balatoni életet. Cél volt, hogy külföldieket vonzanak ide, és megtalálják a helyüket a magyarok is. Az állami tisztviselők például hitelt kaptak balatoni nyaraló építésére. Elindult a szociális üdültetés, elkezdődött a gyerekek táboroztatása, munkás­üdülők épületek. Ezzel a szegényebbek is eljuthattak a Balatonhoz. A vasúttársaság pedig fürdővonatokat indított.

A párbeszéd a kulcs

A nagy iramú fejlődés a két háború közötti időszakban a történész szerint a tó sorsáról, fejlődési irányáról folyó társadalmi, politikai diskurzusnak volt köszönhető. Sok értékmentő szervezet dolgozik önként, lelkesedésből, mert úgy érzik, küldetésük van, meg kellene hallgatni a szakmai véleményüket. Remek meglátásokkal, jövőbemutató tervekkel, nem utolsósorban pedig kiváló hely- és környezetismerettel rendelkeznek. A Balaton esetében sem tudjuk elkerülni azt a fajta, olykor lemondásokkal járó szemléletváltást, amelynek alapját a XXI. századi minták integrálásával, a múltbéli hagyományok képezik.