A hatalom természetrajza is ott van a megnyomorított sorsokban

E sorsokba zárt történelem a múlt század 30-as éveitől mintegy 60 esztendőt fog át, hogy drámai ízelítőt adjon azokból a szörnyűségekből, amelyek „a társadalom ellenségeire” vártak. Származásuk, szókimondásuk, kritikai megnyilatkozásaik, s jellemük miatt. Legyen szó zsidó színészről, keresztény közjegyzőről, grófi sarjról, egykor ünnepelt sztárokról, megpuccsolt miniszterelnökről vagy kevésbé ismert személyekről, akik hazájuk elhagyására kényszerültek, öngyilkosságba menekültek, a Gulagon végezték vagy itthon vívták élet-halál harcukat. Ellehetetlenítve, megalázva, az ÁVH emberei által megfigyelve – szinte halálukig hordozva a szégyenbillogot. Sorstalanság, kitaszítottság lett osztályrészük. 

Gervai főszereplői egy ordas eszméket hirdető, szégyentelen, gyarló világ valódi hősei, akiknek megmentésére esély sem igen volt, hiába szervezkedtek a háttérben családtagok, barátok vagy éppen kortárs művészek – köztük Major Tamás vagy Gobbi Hilda. Vagy ha értek is el némi eredményt a közbenjárók, védencük lelke lassan ölő méreggel telt meg. S hogy kik voltak ők? Néhány név: Ábrahám Pál, egykor ismert és ünnepelt zeneszerző, kinek műveiben – melyeket a világ 300 színházában játszottak – ötvöződött a dzsessz és az operett. Említhetnénk Kabos Gyulát vagy Jávor Pált, a hajdani filmsztárt, akibe hölgyek ezrei voltak szerelmesek, a felettébb túlsúlyos, Kazahsztánba internált Huszár Pufit, aki ott is halt éhen. Kémkedéssel vádolta és elhurcolta a hatalom a filmek területén rendkívül tájékozott, így a szovjet műveket nem különösebben kultiváló, több nyelven beszélő Angyal Györgyöt, aki a Francia Kommunista Pártnak is tagja volt. A kiválasztott személyek közül Nagy Ferenc miniszterelnök sem maradhatott ki, akit szintén elárult a hazája, lemondatták, megzsarolták, s ugyan 1979-ben hazatérhetett volna, de szíve felmondta a szolgálatot. Temetésén, a virginiai Herndonban, két elnök, Carter és Ford levelét is felolvasták. A hontalanul maradt egykori államférfi 1978-ban ezt írta Illyés Gyulának: „Avval, hogy állampolgárságomtól odahaza megfosztottak, nem tudtak népemtől és hazámtól elszakítani. Más állampolgárság felvételével azonban magam adtam volna fel – legalábbis hivatalosan –, az otthonnal szemben való lojalitást.” 

A kötet bepillantást enged a kaposvári gyökerű Nagy, illetve Böszörményi-Nagy család tragikus sorsába is. A Kossuth-díjas filmrendezővé lett Böszörményi Géza 1950-től 3 évet töltött Recsken, ezért a hatalom mint „rovott múltú, gyanús egyént” tartósan szemmel tartotta, még a rendszerváltás előtt is ügynökök figyelték lépteit. „Böszörményi pályája első felében – feleségével, Gyarmathy Líviával – megteremtette a magyar filmgroteszket, a nyolcvanas évek végétől azonban munkássága középpontjában a diktatúra természetrajzának a megmutatása, a múlttal való szembesítés áll” – írja többek között Gervai András. A kötetben szereplő Pálos Istvánnak, a dabasi járásbíróság 35 éves közjegyzőjének, aki élete utolsó 3 évtizedét 2020-ban bekövetkezett haláláig Kaposváron töltötte, ez nem adatott meg. „Bűne” csupán annyi volt, hogy mivel 1968. március 1-jén nem utazhatott ki NSZK-ban elhunyt nagyanyja temetésére, elkeseredésében levelet írt a rokonságnak – kemény hangon bírálva a rendszert, s megjegyezve azt is: „talán lesz még változás egyszer és a történelem felelősségre fogja vonni a gazembereket, (…) béke idején alapvető emberi jogokat lábbal tiporni, ehhez normális körülmények között senkinek sem lenne joga.” Levele a jegyzőkönyve szerint „a postai kezelés során oly mértékben megsérült, hogy annak átborítékolása vált szükségessé. Az átborítékolás során a postahivatal dolgozói észlelték, hogy a levél tartalma bűncselekmény elkövetésére utal,” így elrendelték lefoglalását. Ez azonban olyan lavinát indított el, amely két év börtönt jelentett, örökre ellehetetlenítve a jogászt és egész családját. Az volt a vád Pálos doktor ellen, hogy „izgatás kísérletét követte el megírt levelében”, melyben a „Magyar Népköztársaság ellen gyűlölet felkeltésére alkalmas kitételek vannak.” A vádlott „levele alkalmas arra, hogy a külföldi ellenséges propaganda saját céljaira használja.” Feleségét néhány napra az ő letartóztatása után kirúgták tanácsi állásából, és sokan elfordultak a családjától. Summa Cum Laude minősítéssel szerzett jogi diplomával a zsebében, szabadulását követően savanyítóüzemben, majd könyv- és gyümölcsfaügynökként dolgozott – örökre megalázva és megnyomorítva. Mivel a börtönben elvették sokdioptriás szemüvegét, s tollat és papírt sem kapott, elkeseredésében olykor falba verte a fejét, később agydaganattal műtötték, mely kétszer kiújult és egyik szemére megvakult. Lemezgyűjteményében egyébként ott volt Ábrahám Pál bakelitje is… 

Megrázó sorsok sűrűsödnek Gervai András kötetében, melyeket olvasván felvetődhet a kérdés: érdemes-e, s egyáltalán szükséges-e ennyi év után sót hinteni a sebekbe, hiszen élnek a leszármazottak, akikre hatással volt-van az ősök sors­öröksége. Ha az igazság(szolgáltatás)ról van szó, mindenképpen! A szerzőt e szándék vezette, s műve által nemcsak az adott kort és személyt állította reflektorfénybe, hanem tükröt tart a mának is. 

Titkosszolgálati iratokban kutatott 

Se vége, se hossza a felkavaró történeteknek, melyekről gazdag korrajzot ad a szerző, hogy még érthetőbbek legyenek. Főleg a fiatalok körében, akiknek – szerencsére – túl sok fogalmuk nincs a kommunizmus természetrajzáról, melyből kihagyhatatlan Recsk, a munkatábor. Tiszteletreméltó Gervai András missziója. Fókuszba állított másfél tucat olyan személyt, „akiknek sorsába beleszólt a politika és az ideológia, akiknek életét megkeserítette, megmérgezte a társadalmi, politikai légkör, s az egyre embertelenebb hatalom megfélemlítésükre, elnémításukra, vagy akár fizikai megsemmisítésükre tört” – ahogy bevezetőjében fogalmazott a szerző, ki levéltárakban, hazai, az FBI, az MI6, illetve a svájci titkosszolgálat dokumentumaiban is kutakodott, miközben 140 könyvet és egyéb publikációt tanulmányozott, és igyekezett felkeresni a hozzátartozókat, barátokat, ismerősöket is. A reflektorfénybe helyezettek között egyetlen külföldi személy van, Raoul Wallenberg, akit a szovjetek hurcoltak el, de még Svédországban is csak megkésve ismerték el embermentő tevékenységét.