Mellékszereplőnek álcázva lett elfogult főszereplővé Bérczes

Bérczes László katedrálist épít a Kötőszavakkal. A kortárs színházművészet égbe törekvő katedrálisát, hiszen évtizedek óta az építés-építkezés mentén, amolyan szent „megszállottként” teszi dolgát – idehaza és a határon túli, magyar lakta területeken, vagy túl az óperencián. Több kiadást megért beszélgetőkönyvének főszereplőjével, Törőcsik Marival vallja: „Tudni kell szeretni”. Igaz, sokan sokfélét értenek szeretet alatt. Látványgesztusok azonban nem hatolnak a lélek mélyére, a közeledés-közelítés-közvetítés pedig nem erőltethető, így aztán sok esetben – bármily fájdalmas is – csak halk szólam marad a tiszteletre méltó szándék. Ezért nehéz az integratív személyiségek különben váteszi sorsa… 

Márpedig a Jászai Mari-díjas rendező, dramaturg, fesztiválszervező vagy fél évszázada párbeszédpárti, s erről nem hajlandó lemondani, még ha jelenleg így érzi is: „Most nagyon kellene közvetíteni, de lehetetlen. Hadiállapot van, a táborok kétfelől lövik egymást és a közvetítőt. A kiöregedett go-between minden szempontból „nyugalmazott”, felesleges emberré vált. De még él, vígan él, és épp ezeket a sorokat írja.” 

Bérczes „csak” közvetítő szeretne lenni – ahogy Simone Weil is fogalmazott –, az üres lap és a remekmű között. S hogy mi foglalkoztatja, mi érdekli az emberben? Ezt kötetében is nyomatékosítja: „Semmiképpen nem a végső ítélkezés. Hogy információtörmelékekből logikai sort kreáljak, majd kiosszam az osztályzatot. A cselekvések rugói izgatnak.” 

A Kötőszavak életes történetek hol egymásba kapaszkodó, hol szétváló láncolata. Magánélet és művészi lét, (kultúr)politika és „színházcsinálás” kapaszkodik egybe a lapokon, premier planba helyezve embereket, jellemeket, helyzeteket, minduntalan a „cselekvés rugóit” keresve. A szerző hihetetlen svunggal teszi mindezt, az olvasó pedig falja szavait, szinte háttérszereplője sztorijainak, és úgy érzi: terápiás jelleggel (is) születhet remek lenyomat a (színházi) valóságról. Bérczes ezúttal is önmagát adja, meglehetős őszinteséggel tárja fel történeteit, melyekből gyakran süt a fájdalom. Kendőzetlen nyíltsággal vallja be azt is, rásütötték, hogy Rátótival tönkretette Kaposvárt. „Ez már valószínűleg rajtam ragad. Ahogy a fideszbérenc meg a libsi is.” Ő azonban nem teljesen így látja. 

Meg is jegyzi: Kaposvár jóval korábban elkezdődött megzuhanása a „mi időnk alatt sem állt meg.” Emlékeztet, mi történt azon a beszélgetésen, amikor Rátóti Zoltán színidirektorral – kölcsönös kockázatvállalás mellett – egymás kezébe csaptak: „Két dolog kerülhet közénk: az ízléskülönbség és a politika. Volt még egy fontos szempont: viszonyulásunk Kaposvárhoz. Nem arról beszélek, melyikünknek volt igaza. Neki erősítésre lett volna szüksége, hogy szembemenjünk az ellenséges közeggel. Egy már korántsem egységes, szétzilált, ezer sebből vérző társulatba cseppentünk. Ezt nem látják, nem akarják látni, nem érdekük látni azoknak, akik a mai napig a „legendás Kaposvárt” kérik számon. Amiben viszont valóban egységesek voltak: „Rátótit, akit iderakatott a Fidesz, nem akarjuk. Bérczest ő hozta ide, ezért őt sem akarjuk.” 

Nosztalgikusan ír arról, ami egykor a kaposvári teátrumot jelentette számára: „Belépek a művészbejárón, és tudhatom, ezt a küszöböt koptatta annak idején Zsámbéki, Babarczy, Gothár… és mindenekelőtt Ács és Ascher. Azt, amit a színházról tudok, általuk tudom. Meg Szolnok és a Katona által, ami számomra majdhogynem ugyanaz.” 

Jó újra felidézni egyik stúdióbéli rendezését, Martin McDonagh darabját, a Vaknyugatot, amelyben bámulatos érzékenységgel alakítja Rátóti a lecsúszott, alkoholista papot, Welsh atyát, Hunya is kiváló, mint mindig, Kovács Lajos vendégként játszik, no és a „kicsilány”, Mészáros Sára, aki a Kötőszavakban többször is visszatér, mint a hazai színjátszás egyik csillaga… 

Egyébként számos színész, rendező randevúzik a lapokon, s kap megfelelő teret-szerepet az összerostált történetekben. Köztük Tim Carroll vagy Kerekes Éva, a Csibeként ismert egykori táncsicsos lány, akiről megrendítő írásban szól a szerző. A közelmúltban haldokló anyát játszott a színpadon az egyik Bérczes által rendezett darabban, miközben saját édesanyja, Kerekes Károlyné, a kaposvári Biczó köz hajdani derűs lakója éppen akkor lépett át a Styxen… 

Vidnyánszky Attila és az ifjabbik Vidnyánszky, Cseh Tamás, Törőcsik Mari, Anatolij Vasziljev, Molnár Piroska, Mucsi Zoltán Kapa, Szarvas József és még sokan mások – ahogy filmes és színházi közegben fogalmaznak – jelennek meg a Kötőszavakban. Szolnoki gimnáziumtanári emlékek, tanítványok arca-alakja, előadások, rendezések, film- és színházélmények, egy általa szendvicsespapírként átcsempészet Sütő András-levél története, csurgói diákszínjátszó találkozók, kerekasztal-beszélgetések, az Ördögkatlan Fesztivál képei, a két kamerával rögzített, s Göttinger Pállal közösen rendezett Nemzeti Színház-beli Törőcsik-emlékest fájó epizódjai sorjáznak. Természetesen a szerző szűrőjén keresztül. Akik kíváncsiak a már régen a politika uszályába keveredett Thália kulisszatitkaira, azoknak felnyílik a szemük. Bérczes tesz róla. Nem intimpistáskodva, és nem is gyűlöletet szítva mesél a múltról, hanem tényszerűen, őszintén, izgalmasan. Látni és láttatni akar, mégpedig úgy, hogy – micsoda szerzői erény! – egy-egy történet végére nem tesz végérvényesen pontot. Abban bízik, „akik nem lennének foglyai választott-kapott sorsuknak, talán szót értenének” vele… Szavai rímelnek Törőcsik Mari igazára: „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felül­emelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” 

Bérczes László fontos könyvet tett a hazai színháztörténet asztalára. Gondolatainak súlya van. A megbékélés hogyan tovább?-jára is van javaslata: „Azokkal lehetetlen vitatkozni, akik sebekből szivárgó feltételezésekből teremtenek tényeket. E tények megcáfolásához a stigmaként vérző sebeket kellene meggyógyítani, márpedig ez meghaladja képességeimet.”  

Az idő előhívja rejtett kincseit 

Bérczes László Jászai Mari-díjas rendező, tanár, szerkesztő, dramaturg, fesztiválszervező, az Ördögkatlan Fesztivál társigazgatója. 1996 és 2011 között a Bárka Színház berkein belül működő Hajónapló Műhelyt vezeti, amely kritikus- és dramaturgképző műhelyként lett ismert. Kaposvári rendezései: Vaknyugat, Bányavakság, Tél, Szigorúan ellenőrzött vonatok, A gát, Rivaldafény, A vágy villamosa. Jelenleg Kerekes Évával próbálja Háy János Mamikám című darabját. Rendszeresen publikál szakmai folyóiratokba, ahová elsősorban színházi kritikákat, esszéket, interjúkat ír, de több könyv is fűződik a nevéhez – köztük Cseh Tamás, Törőcsik Mari, Könnyű neked, Szarvas Józsi… Legutóbbi kötete, amelyet az Európa adott ki, egy önmagával készült „beszélgetőkönyv”, melyben így vall: „A végtelen Idő egyszer majd, így hisszük, előhívja rejtett kincseit és igazságot szolgáltat. Egyszer majd. De az egyszer majdra nincs ideje az egyes embernek. Neki saját idejét kell megoldania-végigélnie. És nem akárhogy, hiszen ez az egy ideje van.”