Három év után dupláztunk

A Demeter György mester vezette Kaposvári RC háromszoros bajnok és kétszeres Magyar Kupa-győztes csapata alaposan átalakult a folytatásra. Tudtuk, hogy a Németországba, az ASV Dachau együtteséhez szerződött Kántor Sándort nagyon nehéz lesz pótolni. Nem is lehetett... Kántor mellett Rácz László és a saját nevelésű Zarka Péter is elköszönt, Stefik Csaba pedig túl a harmincon a visszavonulás mellett döntött. A megmaradt játékosokhoz – Pásztor Attilához, Mészáros Péterhez, Mészáros Dömötörhöz, Karmos Zoltánhoz, Tomanóczy Tiborhoz, valamint a román Gabriel Margineanhoz és az orosz Konsztantin Schelikovhoz – az ukrán Vadim Ponomarjov csatlakozott. Kétségtelen, hogy nagy válság és káosz jellemezte az 1994/1995-ös évjáratot, aminek az lett a vége, hogy mind a bajnoki pontvadászatban, mind a Magyar Kupában lecsúsztunk a dobogóról; végül csak negyedikek lettünk... Igaz, ehhez kellet az MRSZ is. Németországban ugyanis előbb véget ért a bajnoki sorozat, azaz szabaddá vált Kántor. Haza is jött, ott várt beugrásra készen, azonban a szövetség vezetői leállították...

Az 1995/1996-os szezon egy fokkal jobban sikerült – Schelikov, Ponomarjov és Marginean elbúcsúzott Kaposvártól, ellenben a szerb Dragan Popovics és Zoran Olajics érkezett, akárcsak az orosz Alexandr Endzine és Koch Róbert, valamint a saját nevelésű Nyári Tamás is bemutatkozhatott –, amikor is mindkét sorozatban a dobogó harmadik fokára léphettünk fel. Ez az évjárat Mészáros Dömötör, pontosabban ifjabb Juhász játékvezető miatt maradt örökre fájó emlék. A bajnoki elődöntőben az első két meccset behúztuk a Garamvölgyi Mátyás által irányította Bp. Vasas-Tungsram SC ellen, a fővárosiak azonban egyenlítettek. Az ötödik kaposvári összecsapásra maradt a végső döntés, s a mindent eldöntő ötödik, utolsó szettben már 14–11-re vezettünk. A piros-kékek azonban egyenlítettek, majd a vezetést is átvették. Döme – teljesen érthetően – nagyon ideges lett, amit a spori piros lappal honorált. Már pedig ez a szabályok értelmében ajándék pontot ért az ellenfélnek, s mivel a Vasas-Tungsram végül ezzel nyert, így hálálkodhattak bőszen a sípmesternek. Mindenesetre a szurkolók iszonyatosan begerjedtek: félő volt, hogy nagyon nagy balhé lesz. Abban viszont mindenki maximálisan egyet értett, hogy a bajnoki elődöntőnek nem így kellett volna lezárulnia.

A következő szezonra aztán sikerült rendezni a sorokat Demeter György edzőnek. Ekkor két bolgár játékos, Viktor Scharaliev és Alexandr Jurukov csatlakozott a Balatel SE Kaposvár keretéhez, valamint két magyar tehetséges fiatal, Takács Gábor és Gelencsér II. Balázs (előbbi a Csepeltől, utóbbi pedig Székesfehérvárról került a somogyi megyeszékhelyre). Hatalmas erősítést jelentett a menet közben érkezett Hulmann Zsolt szerződtetése, és a saját nevelésű Porkoláb Tamás is átesett a tűzkeresztségen.

A kaposvári csapat március 14-én és 16-án a Magyar Kupa elhódításával hangolt. Szegeden, majd Kaposváron is 3–1 arányú hazai siker született, s a jobb pontarány döntött a javunkra. Majd másfél hónappal később rendezték a bajnoki finálét. Az első kaposvári meccset mi, a másodikat viszont a házigazda Medikémia-Szeged nyerte egyaránt 3–0 arányban. A folytatásban aztán már nem jutott játszma a Tisza-partiaknak, így május 30-án – immár a negyedik – bajnoki címüket ünnepelhették a somogyiak.

(Folytatjuk.)

KIEMELÉS:

Firga bácsi

Az 1994/1995-ös szezonban került hozzánk az ukrán Vadim Ponomarjov, aki a Dachauba távozott Kántor Sándort helyettesítette volna. Szerencsétlen embernek ritkán látható, elképesztő méretű kampós orra volt. Ha jól emlékszem, még ott melegében Pásztor Attila nevezte el Firga bácsinak.

Megismerkedésünk is érdekesnek mondható. Az egykori Oportó étteremben tartotta a klub a szokásos évnyitóját, ahol Firga bácsi foglalt helyet velem szemben. Bár majd egy évtizeden át erőltették velem az oroszt, mégsem sikerült megértetnem vele, hogy újságíró vagyok, s mit is szeretnék valójában. Némi tanakodás után aztán megfejtette. Feltápászkodott a székéről, megfontolt lépésekkel odabattyogott a falhoz, ahol a kabátja lógott, belenyúlt a zsebébe, majd végezetül diadalittas mosoly kíséretében átadta az ukrán útlevelét...

Akkoriban félhomály lepte be az Oportó vendéglőt, én pedig jó szokásomhoz híven elkéstem. Viszont nagyon éhes voltam, s amikor lehetett, akkor azonnal nekiálltam. Nagy kanállal mertem a köretből, a többieknek pedig – nincs rá jobb kifejezés – tátva maradt a szájuk. Ha már egyszer kivettem, akkor becsületből be is kaptam. Bár ne tettem volna... Amit a homályban köretnek néztem, az ugyanis jó fajta torma volt, méghozzá a legerősebb (és legcsípősebb) fajtából...