Vindisch Ferenc 45 évesen sem a strigulákért vízilabdázik

– Úgy gondolom, nem volt nehéz dolga a sportágválasztáskor. 
– Egyértelmű volt, hogy ezt választom, bár inkább a vízilabda választott engem, reálisabban mondva a szülők – fogalmazott Vindisch Ferenc. – Később már azt éreztem, hogy nem is dönthettek volna jobban, mint akkor, amikor háromévesen elvittek az uszodába. 

– 1996-ban mutatkozott be az első osztályban, előző szerdán már a 28. szezonját kezdte a magyar első osztályban. 
– Fiatalként még nem voltam álladó tagja a Budapesti Spartacusnak. A juniorválogatottak közül egyet-kettőt mindig neveztek a felnőttkeretbe, közéjük tartoztam én is, azonban sem az első meccsemre, sem az első gólomra nem emlékszem. 
– Ha az elsőre találatára nem is, de valamelyikre szívesen emlékszik vissza? 
– Van pár, amire szívesen, vagy azért, mert egy végeredménybe combosan beleszámított, vagy azért, mert egy olyan megoldás után született, ami rám jellemző. Négy év telt úgy a Spartacusban, majd kettő a Vasasban, hogy nem voltam meghatározó játékos. Egészen más úgy egy sportoló mindennapja, amikor nem fontos tagja a csapatnak, ezért nem jelenti számára ugyanazt az első gól, mint egy olyan találat, ami abban az időszakban esett, amikor meghatározó játékos lettem. Amint hirtelen sok lehetőséget kaptam egy meccsen, gólokat szereztem, húzóemberré váltam, rögtön másként éltem a mindennapjaimat, így inkább ezekben az időszakokra emlékszem szívesen. 
– A Vasasban eltöltött időszakára szívesen emlékszik vissza, hiszen az eredményeket tekintve az volt a legsikeresebb? 
– Az első edzőim között meg kell említenem két olimpiai bajnokot, Kenéz Györgyöt és Faragó Tamást, bár nálunk nem voltam alapember, de ez nem az ő hibájuk. Somossy Józsefnél kezdetem el nagyon hirtelen játszani a Vasasban, két és után. 
Ezt követően még hatot töltöttem ott. Magas szinten játszhattam olimpiai és világbajnokokkal, tehát a krémmel együtt egy bajnokesélyes csapatban, bár leszögezem, nem lettem bajnok. 

Vindisch Ferenc KEK-et is nyert a Vasassal

– Az egyik legrangosabb európai kupát, a KEK-et azonban elhódították. 
– Arra nem emlékszem, hányszor indultunk ebben a sorozatban, de egyszer megnyertük, ami nagyon szép emlék, hiszen egy komoly diadalt arattunk. 
– Jól érzem a szavaiból, hogy rosszul érinti, hogy nem lett magyar bajnok? 
– Egészséges, ha egy sportoló minél többet szeretne elérni. Közel jártam a csúcshoz, de nem sikerült, pedig minden évben megpróbáltam, eddig 27 alkalommal. Úgy érzem, volt, hogy nem rajtam és az aktuális csapaton múlt, de volt, hogy igen, és inkább az utóbbit érdemes egy sportolónak boncolgatnia magában, természetesen csak bizonyos mértékig: ha akkor a maximumot hozom ki magamból, egy kicsit jobban teljesítek egy meccsen, akkor lehet, hogy ma magyar bajnoknak vallhatom magam. 
– A sikerek azonban így sem kerültek el és a rekordok sem, hiszen két évvel ezelőtt megdöntötte az ob I.-es csúcsot, s jelenleg 667 meccs szerepel a neve mellett. 
– Amikor beállítottam Tiba Péter 620 mérkőzéses rekordját, csak akkor szembesültem azzal, hogy hány meccsem is van. Nem számoltam, nem is tudtam, hogy ennyire sok, sőt, azóta sem számolom. Nagyon büszke vagyok rá, de nem a strigulákért játszom, ez a feltételezés kicsit degradáló is lenne. 
– Mi motiválja még? 
– Szeretnék a csapat hasznos tagja lenni, ha csak azzal tudok segíteni, hogy labdát dobok vissza egy meccsen, akkor azzal, ha gólokkal, akkor azzal. Ha valaki magáénak érzi azt a csapatot, amelyben sportol, akkor jóleső érzés annak a hasznára lenni. Ez egy jó életcél, ami hajt előre. A szürke hétköznapokon bár érzem, nehéz felkelni és edzésre menni, de ezt messze ellensúlyozza a válasz a kérdésre: egyszerűen nem tudok elképzelni mást, amit munkának lehet nevezni, bár nem szívesen nevezem annak. A motivációm kilencven százalékát azt teszi ki, hogy szeretnék még bizonyítani és hiányérzetem van. Illúzióim viszont nincsenek, tudom, ami nem jött össze a válogatottal, már nem is fog. A célom, hogy jól játsszak, megmutassam, hogy jó vízilabdázó vagyok és mutassak olyat, amivel másokat inspirálhatok. 

– Az mindenképp inspirálhat másokat, hogy 45 évesen is odaáll a ráúszásokhoz, melyeket rendre meg is nyer a világ legerősebb nemzeti bajnokságában. 
– Az elmúlt időszakban nem feltétlenül hoztam el a labdákat, volt, amikor csak betyárbecsületből álltam oda, s az is előfordult, hogy jeleztem, valami nem jó, így inkább nem próbálnám meg. A ráúszás a legtöbbször csak centiken múlik, hiszen két csúcsformában lévő, jó és gyors játékos úszik, ha valakinél aznap bármi nem stimmel, akkor biztos, hogy nem fogja elhozni a labdát. A név viszont kötelez, tudják, hogy az elmúlt 27 évben én hoztam el a legtöbb labdát az ob I.-ben. Ez a legutóbbi OSC elleni meccsünkön viszont egyszer sem sikerült. Vigvári Vince ellen úsztam, biztos voltam benne, hogy legalább egyszer megszerzem, hiába próbálkoztam, aznap ő volt a gyorsabb. 
– Surányi Lászlóval korábban játszott egy csapatban, most pedig már az edzője. Milyen a kapcsolatuk? 
– Egy jól sikerült szezonban játszottunk együtt Kaposváron, amely után meglepődtem, hogy eligazolt. Most viszont már a hatodik idényét kezdi vezetőedzőként. Nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen az edző az, aki megmondja, hogy kivel akar együtt dolgozni. Tehát, én hiába akarnék játszani, ha nem számítana rám. A szakmai hozzáértését az eredmények igazolják, hiszen, ha lassan is, de felfelé ível a csapat teljesítménye. Ezt a legutóbbi nyolcba kerülés is igazolja.