2008.10.15. 11:39
Már csak gondolatban utazik
Munkás évtizedek vannak mögötte, de nem nyugszik. Egy somogyi lokálpatrióta Zala megyében, aki kerekes székből szervez emléktúrát.
Kérdezni se kell, mesél az apró szoba a nagykanizsai társasház negyedik emeletén. Famatuzsálemek és zöld ruhás erdészek bekeretezett fotói körös-körül a falon, a polcokon a kedves fafaragó baráttól kapott állatfigurák. A 78 éves Pintér István a Somogy-Zala megye határán húzódó Kanizsai-dombhát szerelmese. Amíg tehette maga járta a vidéket autón, biciklivel vagy gyalog, ám néhány éve a betegsége kerekes székbe kényszerítette. El se hinnénk, hogy hosszú ideje nem mozdult ki a lakásból, olyan pontosan tud mindent a térségről. Még az apróbb pletykák is eljutnak hozzá, és azt is tudja, melyik polgármestertől mire számíthat. E tekintetben egyébként nincs túl jó véleménye.
[caption id="" align="aligncenter" width="650"]
Kerekes székbe kényszerült, de még így sem adja fel az álmait
[/caption]
Az erdészeknek állítana emléket
Ez az utolsó dobásom – mutatta a Metzl Kamill, Pagony Károly, Véghely Ferenc emléktúra a Kanizsai-dombháton című anyag tablóját. A turisztikai mozgalommal a három erdésznek állítana emléket, akiknek sok érdeme volt az itteni növénykertek létrehozásában. A túraútvonal somogyi és zalai településeken vezetne át, azok természeti kincseit – mint az Ágneslaki arborétum, zákányi egzótakert, iharosberényi kastélypark – bemutatva. A kapcsolódó kiadvány már régen elkészült, most a CD is megvan. Az önkormányzatok tudnak róla, de nem keresik. Pintér István anyagi támogatást soha nem kapott a munkájához.„Amikor ültették e fákat, talán nem is gondolták, hogy még ma is állni fognak. Ezek a fák megérdemlik a figyelmet. Ültetőik pedig az emlékezést.”Pintér István 1930-ban Gamáson született, aztán Somogy több szegletében is élt. A zalai megyehatár közelében laktak 1954-ben, amikor gombászni indult. Útközben a vasliki erdésztől megkérdezte, merre van az emlegetett Ágneslak. Megkereste.
– Azt a gyönyörűséget, amit ott láttam, nem tudtam elfelejteni aztán. Megálltam, és csak néztem – mondta, s talán valahol itt kezdődött a történet, ami napjainkra kiadványokká érett. Később megnősült, Pogányszentpéterre költözött, a felesége ott tanított. Besegített neki a kultúrmunkába. Aztán nem volt megállás: helytörténeti kutatásba kezdett, a közeli falvak is felkerültek a palettára, több ezer oldalnyi anyag a végeredmény. Számos kiállítást szervezett, és emlékezetes népdalesteket is: „megható volt látni, hogy idős asszonyok, akik színpad közelében se jártak, felálltak a színpadra énekelni”.
Akkor vetette bele magát legjobban a munkába, amikor 1972-ben meghalt a felesége, gyerekeiket egy évre a húga vette magához, amíg a férj újra magára talál. Két év múlva elköltözött Nagykanizsára, de 1985-ig visszajárt Szentpéterre.
– Sajnos megromlott a látásom, nyugdíjba kényszerültem. Az 1990-es évek közepén az unalom már majdnem megevett – mesélte. Akkor jött újra a Kanizsai-dombhát. Segítséget kért az erdészektől.
– A csurgónagymartoni Papp Jóska terepjáróval jött értem, ott a kép a falon, a szentpáli erdőben készült rólunk, ott kezdődött minden – mutatta. Ragaszkodott hozzá, hogy megemlítsük, kik segítettek neki. Csak Somogyból Perjési Sándor, Latin János, Pálinkás József, Felső József, Müller János.
– Évek múlva már kezdtek talán káromkodni, hogy zaklatom őket, azért is készítettem egy vicces kiadványt „a zaklatott életű ihárosi jágeroknak” címezve, hogy megköszönjem a segítségüket. Napjainkban a legtöbb ember nem ilyen. Írtam én Szili Katalinnak, a Parlament elnökének is, hogy törvény kötelezze az önkormányzatokat a matuzsálemi korú fák védetté nyilvánítására, de a válaszról inkább nem mondok semmit.
„Amikor ültették e fákat, talán nem is gondolták, hogy még ma is állni fognak. Ezek a fák megérdemlik a figyelmet. Ültetőik pedig az emlékezést.” Kerekes székbe kényszerült, de még így sem adja fel az álmait -->
