Garbera István keze alatt műremekké válik a fa

Égerfalevelek és egy kupa is díszíti azt a széket, amely legutóbb készült a fafaragó műhelyében. – Magyaregres nem a bogyós gyümölcsről, hanem az égerfáról kapta a nevét, igazából nem egres, hanem égeres, csupán az idők során leegyszerűsödött az elnevezés – magyarázta a művész, aki tisztes kora ellenére rendszeresen alkot. A teremtés iránti vágyát a családjától örökölte: édesanyja kerámiával foglalkozott, nagynénje keramikus művész volt. Édesapja nyugdíjas éveiben képeket festett. Apai ágon a férfiak a fa megmunkálásában lelték örömüket. 

– Az első munkámhoz vásároltam egy köbméter cseresznyefát nagyon olcsón a tsz-től – mondta Garbera István, aki harmincas éveiben kezdett komolyan foglalkozni a fafaragással. – Asztal és hat szék készült belőle. Budapestre vittem, a MOM-székházba egy amatőr kézműves bemutatóra. Szinte azonnal megvették 16 ezer forintért, ami akkoriban úgy három havi fizetésnek felelt meg – emlékezett mosolyogva első munkájára, amelynek sikerén annyira fellelkesedett, hogy még két köbmétert vásárolt a cseresznyefából, elvégezte a gépipari technikumot, és saját műhelyt alapított. Az elkészült bútorait havonta zsűriztette. 

– Mindig elképzelem, mit fogok csinálni, s addig faragom, míg az meg nem jelenik a fában, de sosem vagyok elégedett a kész alkotással – árulta el a fafaragó, aki nem vett részt pályázatokon, így elismeréseket sem zsebelt be. Munkái azonban jártak a siklósi várban és a Nemzeti Galériában is, kiállításai nemcsak hazánkban, hanem a tengerentúlon is hódítottak. 

– A népművészetben nincs egyénieskedés, funkciója van minden tárgynak, minden bútordarabnak, tette hozzá a mester. – Kedvenc motívumaim a szív és a tulipán, ezekkel tudom legjobban kifejezni magamat, s már lapozta is a fénykép­albumot, amelybe munkáinak fotóit gyűjtögette: készített már a faragott tulipános ládától kezdve a tálalószekrényig mindent cseresznye, tölgy- és feketedió-fából. 

Garbera István mégis szomorú, mert mint mondja, sajnos a megszerzett tudást nincs kinek továbbadni és lassan az sem lesz, aki tovább adhatná. – Igaz ez minden népművészeti ágra – tette hozzá. Azt is elárulta: hiányolja az egykori Budapesti Népművészeti Vállalatot, amely még külföldre is eljuttatta a hazai népművészek munkáit. Garbera István úgy tervezi, hogy hamarosan ténylegesen nyugdíjba vonul, ám addig még alkot egy kicsit, hiszen halomban áll a megmunkálásra váró fa, amelynek legfiatalabb stóca is negyven éve szárad a két fatárolóban. – Nagyon olcsón jutottam ezekhez az alapanyagokhoz. A feketedió-fát tűzifaként árulták évtizedekkel ezelőtt, a tölgyfa a böhönyei állomáson „kallódott” egykor. Ezek életem végéig alapanyagként szolgálnak – mondta. 

Családi perpatvar lett a megrendelt bölcsőből Pécsett

Garbera Istvánt egyszer megkereste egy pécsi gyűjtő, akinek mindenféle faragott bútorra szüksége volt. Utolsó darabként egy bölcsőt rendelt a művésztől. A fafaragó annak rendje és módja szerint le is szállította a kért alkotást. – Mivel sosem készítettem bölcsőt, utána kellett néznem, hogy is nézzen ki – mutatta a gyönyörű darabot fényképen. – Amikor elvittem, az idős úr és a családja fogadott. Ő azonnal a fiának és a menyének mutatta meg a bútort, így akarta tudtukra adni, hogy egy kisunokára vágyik. Ezek után pillanatok alatt családi botrány bontakozott ki előttem, amelyhez csupán annyit tudtam szólni, hogy nézzék csak meg jobban, lehet, hogy nem is bölcső, hanem egy kiváló újságtartó az a faragott darab, amit vittem – emlékezett vissza nevetve Garbera István.